Hosszabb szünet után a dolgok nagyon kedvező alakulásának köszönhetően újra vissza tértem az íráshoz és íme a munka a gyümölcse, könyvem következő része. Jó olvasást hozzá
Jack felkelt az ágyából és megdörzsölte a szemeit, hogy a maradék álmot
elűzze belőlük, léptei a kórháznak kialakított barlangrészből egyenesen a
szabad ég alá vezették, hőn imádott doktornője plusz egy napi kényszerpihenőre
ítélte bármennyire is kellemetlen volt a számára, be kellett tartania, ha
másért nem a barátság megőrzése érdekében.
Indiana hajthatatlan volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban és képes volt
napokig duzzogni, ha Jack valamit nem úgy csinált, ahogy azt ő elképzelte. Márpedig
ezt szerette volna elkerülni. Lassú léptekkel, kitámolygott a barlang szájáig,
a nap fénye, mint ezernyi tüske néhány másodpercre elvakította a pihenés alatt
a sötétséghez szokott szemeit.
Mikor végre visszakapta a látását leereszkedett és elindult a szorgosan
rohangáló katonák között, mintha a táborban harci készültség lenne, mindenki
talpig menetfelszerelésben rohangászott fel-alá és épp csak el nem taposták a
nagy nehézségek árán előrefurakodó építész fiút, végül megpillantott egy olajos
hordót, ami jó kilátónak tűnt, célirányosan elindult felé, de így is jó egy
percbe telt mire komoly nehézségek árán elérte és fellépett rá. Érdeklődve
nézett körbe hátha megtudja mi oka ennek a nagy mozgolódásnak.
Most, hogy magasabban volt, mint a többiek furcsa hang ütötte meg a fülét, esküdni,
mert volna rá, hogy a hang a lőtér felől érkezik, de bármennyire is fülelt a
sok száz egyszerre trappoló katona bakancsa túlságosan nagy zajt keltett ahhoz,
hogy bármit is megértsen a hangokból.
Mivel a tábor közepén felhalmozott felszerelés mellett állt, ami fölé
ponyvát feszítettek ki a fiúnak nem volt nehéz dolga, eszében sem volt
végigverekedni magát a rohangáló önkénteseken, helyette inkább a hordóról
felkapaszkodott egy nagyobb ládára, majd megkapaszkodva az egyik ponyvát tartó
rúdban átugrott a középen álló jókora tankok egyikére. Épp csak sikerült
elkapnia a lő torony csövét és ezzel elkerülnie egy fájdalmasnak ígérkező
esést.
Halkan szusszant egyet, ugyan kicsit elszédült ezt inkább a kényszerpihenő
hatásának tulajdonította mintsem a jóval korábban szerzett sérülésének,
átlendült egy másik tankra majd egy harmadikra, aminek az elején villámgyorsan
lemászott, majd körbenézett, hogy kissé pontosabban meghatározza, hol is áll
pontosan.
A távolság több mint megfeleződött és mintha a rohangáló katonák is kezdték
volna megunni a nekik kiadott feladatot, a sebességük lelassult így a fiú sűrű
bocsánatkérések közepette már könnyebben átjutott a tömegen és kiért a lőtér
szélére.
Rögtön nyilvánvaló lett számára mi is folyik itt, Cristopher egy
homokzsákokból álló domb tetején állt és torkaszakadtából kiabált, amit egy
arab tiszt ugyancsak üvöltve különösen lelkesen tolmácsolt a kisebb
hadseregnek.
- Ezt hívjátok ti futásnak?! Mozogjon
a lábatok, egyszerre érkezzen a földre és egyszerre távolodjon el róla, ha csak
egyikőtök nem jól csinálja holnap hajnalban is itt lesztek!- A tiszt azon
nyomban ugyancsak üvöltözve továbbította a parancsot, a katonáknak pedig nem
kellett kétszer mondani, újra futásnak eredtek és a lépéseik nyomán a föld is
megrezdült,( de ha az nem is a tábor közepén lévő kisebb raktár biztosan.).
- Rakás anyám asszony katonája! Eddig lustálkodtatok, így sosem fogjátok
felszabadítani az országotokat, nincs rajtatok semmi izom, a fegyvereiteket
alig bírjátok megtartani és ti hívjátok magatokat katonának?! Nevetséges, egy
falut nem bírnátok bevenni akkor, sem ha az ellenség felemelt kezekkel jönne
elő!- Kiabált a katona és a tiszt megint fordított.
Jack érdeklődve figyelte a kibontakozó jelenetet. Látta már barátját
szigorúnak, de sosem gondolta, hogy ilyen is tud lenni, minden esetre úgy
döntött inkább nem kérdőjelezi meg a módszereit, semmi kedve nem volt
csatlakozni a gyakorlatozó katonákhoz, márpedig ha közbeszólt volna alighanem
ez a sors vár rá.
A fiú már épp indult volna, hogy megkeresse Indianat ám ahogyan fordult egy
alaknak ütközött, pár lépést lépett hátra és pislogott párat mire rájött, hogy
a lázadók vezetője áll előtte. Elkhimar Dafarm érdeklődve méregette a fiút
néhány pillanatig, majd ahogy azt szokás, kissé meghajolva köszöntötte.
-Salam aleykum Jack.- A fiú csak pislogott, nem igazán beszélte a nyelvet,
amivel most üdvözölték, és csak a hangjelzésből gondolta, hogy nem büntetést
kap. Az értetlenséget látva Elkhimar megköszörülte a torkát - Azt jelenti, hogy
béke veled Jack. Ha netán a sivatag közepén valaki ezzel ugrana az arcodba,
akkor csak válaszold azt, hogy: Wa alejkum salam. Azt jelenti, hogy béke veled
is. -
A fiú csak bólintott jelezve, hogy megértette a rögtönzött nyelvleckét és
minden szót gondosan a fejébe vésett.
- Mint látod, a barátod nagyon lelkesen oktatja az önkénteseinket a fegyelem
fogalmára. Hajnal óta alig öt perc szünetet engedélyezett nekik, fogalmam
sincs, hogyan csinálja, nekünk korábban nem igazán voltak hajlandók
engedelmeskedni.- A férfi elmosolyodott, amiből Jack tudhatta, hogy valóban
elégedett mindazzal, amit lát, ugyanakkor fejében ott kavargott az gondolat:
Hogyan vették rá minderre Crist?
- Ha kérdésed van halljuk. - Elkhimár még az építésznél is jobb
emberismerőnek bizonyult, a nélkül tudta, hogy a látottak majd kérdéseket
ébresztenek a fiúban, hogy ránézett volna. Jack bólintott egyet majd
megszólalt.
- Csak nem világos, hogy miért csinálja. - A vezér bólintott egyet, mintha
tudta volna, hogy ez lesz a gond.
- Természetesen halálosan megfenyegettük. - Elkhimár nem bírta ki, hogy ne
nevessen, ahogyan a fiú sem, bár nem igazán ismerte a fogva tartóit (mivel itt
tartózkodása java részét egy ágyon fekve töltötte), Indiana elmesélései alapján
rögtön tudta, hogy ezek az emberek nem annyira barbárok, mint amennyire
lefestették őket, ugyanakkor társai halála miatt valahol a szíve mélyén
felébredt benne a félelem a férfitől.
- Igazából mindaz, amit látsz egy fogadás eredménye. Habár erről én sem tudok,
túl sokat nagyon örülök, hogy sikerült, ha csak részben is, de magunk mellé
állítanunk őt. Hatalmas segítség akárcsak a két társa. Ők éppen a sivatagban
tartanak lőgyakorlatot az önkéntesek második és harmadik felének. Nem volt elég
nagy a tábor ahhoz, hogy ennyi ember gyakorlatozzon itt egyszerre. - Jack
bólintott, jelezve, hogy mindent megértett és tudomásul vett. Kezével árnyékot
vetett a szemeire és érdeklődve fürkészte az időközben távolodó csapatokat, a
rögtönzött kínzás úgy látszott most ér véget, az önkéntesek csapata a dűnék
felé tartott ahol Cris társai lőgyakorlatot tartottak.
Néhány fickó már nem bírta tovább, keservesen felnyögtek majd kidőltek a
homokba, ezt azonban már a kiképző sem nézte tétlenül, Cristopher gyorsan
intett mire néhány Hajji azonnal ott termett, felnyalábolták a megfáradt
önkénteseket majd futva távoztak velük a barlangok irányába. Jack érdeklődve
figyelte a jelenetet, amit Elkhimár elégedett hümmögéssel nyugtázott.
- Úgy látom nem lesz itt semmi probléma, nem szándéka a katonáim megölésével
csökkenteni a sorainkat. -A két férfi egyszerre nevetett fel, pontosan tudták,
hogy Cris nemesebb annál, mintsem hogy ilyen eszközökhöz folyamodjon. - Mond
csak Jack nincs kedved velem tartani és szemügyre venni a lőgyakorlatot is?- A
mérnök nem sokat tétovázott.
Pár perccel és úgy egy tucatnyi homokdűnével később a két férfi már
meg is érkezett a másodlagos lőtérnek kijelölt síkságra. A lövöldözés már
messziről halható volt, de amikor felértek az utolsó dűnére a zaj szinte
fülsüketítő lett, több száz AK-47 típusú gépkarabély egyszerre adott koncertet
a kissé kaotikus,,színpadon,, és a fegyverek diktálta alapzajon mit sem
segített a két gyakorlatot vezető katona ordibálása a tűzszünetekben.
A fiú érdeklődve figyelte az önkéntesek kezében lévő eszközt, az AK-47
egyike volt a lázadók által rendszeresített fegyvereknek, ennek oka leginkább
az volt, hogy fillérekért be lehetett szerezni és bár ezt senki nem várta volna
gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt. Szórj rá homokot, dobd sárba és hagyd
megszáradni, szórd tele porral, majd hajts át rajta egy katonai Hammerrel, ha
mindez megvan, vedd fel és garantált, hogy még mindig egy gyilkos fegyvert
tartasz a kezedben.
Ehhez a fegyverhez nem gyártottak szabvány lőszert, minden töltény
kilövésére alkalmas volt és bár pontosságban vagy épp gyorsaságban, sok esetben
alul maradt a többivel szemben egy valami biztos volt. Ha meghúzod a ravaszt,
akkor el fog sülni.
Nem volt tehát meglepő, hogy a lázadók előszeretettel használták, mivel nem
nagyon volt lehetőségük tisztán tartani a kényesebb darabokat, néha még
megfelelő lőszerük sem volt a szabvány lövedékes fegyverekhez, de ez nem
válogatott, használatához sem kellett egyetemi diploma, egy kölyök is képes
volt kezelni, így a gyakran együgyű önkéntesek is.
A lőtéren nyüzsgő katonák olyanok voltak, mint a hangyák, sürögtek, forogtak
különböző alakzatokba állva sorozták fegyvereikkel a lyukacsos céltáblákat vagy
dobták meg kővel a távoli célpontokat, és tehetségük szerint igyekeztek
elképzelni, hogy nem ártalmatlan követ, hanem gyilkos gránátot dobtak
ellenségeik közé, ami pillanatokon belül kioltja az életüket. A lázadás
összességében jól el volt látva fegyverekkel, de az a luxusa nem volt meg, hogy
valódi gránátokkal gyakorolhasson, a lőszerrel is csínnyán kellett bánni, az
elvétett lövésekért a katonák guggolással fizettek.
-A hiba tűrhetetlen! Ne feledjék uraim, aki hibázik, az meghal!- Kiabált
Cristopher a frissen érkező csapatnak miközben a gyakorlattal végző másik
csapat fegyelmezett sorban elhagyta a lőteret mellettük, a katonákat egy tucat
Hajji és Cris egyik bajtársa kísérte hangos szitkozódások közepette, csak egy
pillanatra lett csend, amikor a két csapat kísérői és a két kiképző
köszöntötték egymást.
- Mégis arra várnak, hogy az ellenség elfoglalja a hazájukat!? Nem látnak a
szemüktől? - kérdezte a katona és a lőtér üres része felé fordult majd ujjait a
távolban felállított célpontokra szegezte- Ellenséges gyalogság előttünk. Alfa
szakasz ellenséget likvidálni, béta szakasz a gránátokhoz!- A tolmács fordított
és a katonák fegyelmezetten elfoglalták a helyeiket, a Hajjik felügyelete alatt
a parancsoknak megfelelően, az előre begyakorolt formációkban mozogva
megkezdődött az,,ellenség likvidálása,,.
Jack és Elkhimár alig tudta felszedni a földről az állát, elkerekedett
szemekkel figyelték a valódi hadseregként mozgó önkénteseket, alakzatban
vonultak vissza vagy éppen támadtak, ahogy azt a parancs megkívánta, mindenki
mindig a helyén volt, a pajzson nem volt rés, aztán egyszer csak a parancs
hallatán az egység támadásba lendült és a két férfi biztosra vette, hogy
képesek lennének felmorzsolni akármilyen ellenállást. A civilek nem csukták be
a szemeiket lövés közben, pontosan tüzeltek és meg sem rezdültek amikor a
fegyver kissé vissza rúgott, a ,,gránátok,, pontosan repültek, de ha valaki
gyengébbnek bizonyult azt menten kisegítették, míg végül ő is pontosan csinálta
a feladatát.
- Egy haderő csak annyira erős amennyire a leggyengébb tagja. Elég egyetlen
gyenge láncszem és a harcból mészárlás lesz. - Suttogta Elkhimár miközben a
gyakorlatot figyelte, kisvártatva magához intett egy Hajjit akinek suttogott
valamit majd Jack felé fordult.
- Lássuk Cristopher hogy látja a jövőjüket. - A katona csakhamar megjelent
és miután felkapaszkodott a dombtetőre mintha más ember lett volna, a kegyetlen
kiképző szerepét a domb aljában hagyta és mosolyogva üdvözölte régen látott
barátját, majd miután az viszonozta az üdvözlést meghajolt a táborvezető előtt.
- Hívattál?- Kérdezte érdeklődve, mintha csak nem tudta volna, hogy mi lesz
a téma, Elkhimár bólintott egyet majd határozottan, kis szigorral a hangjában
kezdett beszélni. - Igen. Szeretném, ha mesélnél nekem. Mond, el milyennek
látod az önkénteseket? Képesek jó katonákká válni? Hasznukat vesszük majd az
ütközetekben?- Cris jó ideig rágódott a kérdéseken majd mély levegőt vett és
beszélni kezdett.
- Igen. Ők egytől egyig eltökélt harcosok, megszállottan hiszik az ügy
igazát és a saját épségüket félre dobva csak a cél elérése lebeg a szemeik
előtt. Azonban, jelenleg nem túl hasznosak a harcban. Meg kell törniük, tudatosítanom
kell bennük, hogy nem meghalniuk kell a hazáért, hanem harcolni érte. Az
önfeláldozás hősies, de ha nem jár döntő eredménnyel értelmetlen. Sok időbe fog
telni mire ezt beléjük nevelem, minden esetre ez alatt a rövid idő alatt, amit
eddig velük töltöttem, úgy érzem, képes leszek ezt végrehajtani.-
Elkhimár elégedetten bólintott és egyik kezét a katona vállára tette - Köszönöm
neked Cristopher, ha van bármi, amit tehetek, érted csak szólj. - A válasz nem
sokat váratott magára.
- Ami azt illeti, lenne valami. Az önkéntesek java része istenként tekint
rád és megmentőjének tart, rendeld el nekik a pihenőt a későbbi gyakorlatokig.
Garantálom, hogy még inkább hűségesek lesznek hozzád. - Elkhimár bólintott majd
lesétált a domboldalon a testőrei kíséretében, hogy végrehajthassa a feladatot,
a két férfi egy ideig figyelte a távolodó vezért majd a katona megragadta Jack
karját és magával húzta, vissza a táborba.
Egy fél óra telhetett el mire Cris kerített egy nyugodt termet a
barlangrendszerben ahol végre kettesben maradhattak és beszélgethetek egy
kicsit az őket kísérő őrök nélkül. A két Hajji az ajtó előtt megállt és
csendben várakozott mialatt a két jó barát odabent leült és beszélgetni
kezdett.
- Azt hittem sosem épülsz fel haver, pedig Indiana mondta, hogy jobban, vagy
de azt hittem, hogy csak engem próbál megnyugtatni - Kezdte a katona, hogy
megtörje a csendet, Jack csak ült és érdeklődve hallgatta a mondatokat. - Már
azon gondolkodtam, hogy elmegyek és kerítek neked valami szép sírhelyet. - a
katona sóhajtott egyet- De szerencsére erre nem került sor. Jól vagy és újra
itt vagy velem...velünk. - Szusszant egyet a katona most, hogy végre levegőhöz
jutott.
- Csak nem aggódtál miattam? - érdeklődött az építész és kissé oldalra
billentette a fejét, arcán halvány mosoly jelent meg, jól esett neki, hogy még
a keményszívű Cristopher is aggódott érte.
-A pokolba veled!- morogta a katona- Persze, hogy aggódtam. Elvégre barátok
vagyunk te ütődött. - Jack mosolya még nagyobb lett és elégedetten hátradőlt a
székében.
- Jó ezt hallani, de ne gondold, hogy ennyire könnyen megszabadulsz tőlem.
Azt hitted, hogy egy repeszdarab majd meggátol abban, hogy itt legyek és tönkre
tegyem a nyugodt napjaidat? Hát tévedtél. - A két barát halkan felnevetett az
igencsak gyenge tréfán, a nevetés inkább annak szólt, hogy mindketten jól
vannak és újra van idejük beszélgetni, talán ez lehetett az oka annak is,
hogy a nevetés igazán őszinte volt.
- Elalszom, kis időre te pedig átállsz az ellenséghez. - morfondírozott a
fiú miután a nevetgélés abba maradt- A világ lassan a feje tetejére áll. - Vigyorodott
el, de a gonosz megjegyzésért cserébe a katona jókorát koppintott a fejére
jutalmul.
- Cseppet sem vagy vicces. Te nevezed magadat harctéri mérnöknek? Megkarcol
egy aprócska szilánk és van képed évekre kómába esni?- a katona szándékosan
túlzott, szerette volna, ha a fiú megérti, hogy neki és Indianának a kiesett
idő évekkel ért fel- Azért fizettek neked, hogy ide gyere és Csipkerózsikát
játszódj?- Jack morgott, de jó férfihoz méltóan az agya máris a visszavágáson
járt.
- Nagy bajban lehet a lázadás, ha téged kértek meg, hogy kiképezd a
katonákat. Gondolom nem mondtad el nekik, hogy annyira rosszul látsz, hogy
akkor se találnál el egy bálnát, ha a szájában lenne a pisztolycső!? - A
katona újabb koppintást mért a fiú fejére, amit Jack halk szisszenéssel vett
tudomásul. Cris maga sem hitte el, hogy tényleg ezt csinálja, de ha már bele
kezdett egy döntetlennél rosszabb eredménnyel nem volt hajlandó abbahagyni a
baráti csipkelődést.
- Mondod te? Egy majom is jobban bánik a hegesztő pisztollyal, mint te. -bár
a katona sosem látta Jacket munka közben, remélte, hogy rátapint egy érzékeny
pontra. De a fiú csak elégedetten vigyorgott, majd némi szünet után csak annyit
tett hozzá:
- Te is hiányoztál nekem. - Cris mosolyogva bólintott, a csata véget ért,
méghozzá úgy ahogy az általában szokott: az okos engedett. - Hiányoztál...és
hiányoznak a többiek is. - A mosoly hirtelen, mintha sosem lett volna
mindkettejük arcáról eltűnt. A belső ideiglenes védőfal kártyavárként omlott
össze és szökőárként borult rájuk a gyász, a fájdalom és az űr, amit a többiek
eltűnése hagyott bennük, mert mindketten szerették volna, ha a csapat többi
tagja eltűnt volna. A halál elképzelhetetlen volt, lehetetlen, mégis ott
lebegett kimondatlanul.
- És nagyon hiányozni fognak neked, nekünk. Mától hosszú évekig, hallod majd
a hangjukat, felfedezni véled az arcukat a tömegben, ha bármi történik, ami
rájuk emlékeztet úgy fog görcsbe rándulni a gyomrod, mint most. - Cristopher
halkan beszélt, mégis minden egyes szava jól kivehető volt. A szoba eleget
hangosított és a barlangba nem szűrődött be semmilyen zaj kintről, mintha csak
minden azt akarná, hogy ezek a pillanatok az őszinte emlékezésről szóljanak. -
Így van rendjén, ha emlékszel rájuk sosem fognak meghalni, örökké élni fognak,
odabent a szívedben. -
A katona felemelte a fejét és a két tekintet találkozott, szó nélkül
állapodtak meg abban, hogy az imént elhangzott szavak igazak, ők ketten,
történjen bármi is emlékezni fognak a többiekre, hogy örök életűek legyenek. A
percekig tartó csendet és szemkontaktust végül megtörte a folyosó felől
beszűrődő hang. Eleinte motyogás volt, majd ahogyan közeledett az ajtó felé
egyre hangosabb és kivehetőbb lett, végül kattant a zár és feltárult az ajtó.
- Hát ti meg mégis mit gondoltok magatokról? - kérdezte Indiana aki jól
láthatóan eléggé ideges volt. Bár ez nem a jó kifejezés arra, ami a lány arcán
tükröződött. A szemei valósággal lángoltak- Rohangálok, kereslek titeket egész
nap, égen és földön ti meg itt hűsöltök!?- A fájdalom és az emlékezés eltűnt a levegőből
és mindkét férfi szinte hálás volt a dühös lánynak a hangulatoldó
betoppanásért.
- Nyugodj meg az ég szerelmére. Nem nyelt el minket a föld. - Indiáná
belépett és bevágta maga mögött az ajtót.
- Te csak ne csitítgass engem. Elhurcolod Jacket egy barlangba az engedélyem
nélkül és még csak nem is szólsz!-A fiú felpattant és közelebb sétált a lányhoz
majd finoman megölelte. Az akció hatásosabbnak bizonyult, mint Cris szavai.
Indiana csendben magához ölelte az építészt és néhány másodpercig csak így álltak
ők ketten, mintha csak kiestek volna a jelenből.
-A világért sem zavarnálak, de mi volt az-az esemény, amiért ennyire hevesen
kerestél minket?- érdeklődött a katona mire Indiana kibontakozott az ölelésből
és csípőre tett kezekkel csak annyit mondott:
- Eltűnt a betegem egy katonával együtt, aki folyton bajt okoz. Ez szerintem
elég ok. - Cris halkan morgott, Jack közben egy széket hozott az asztalhoz és
miután a hölgy leült ő is visszatért a helyére. Most már hárman ültek az
asztalnál.
- Nos, most megtaláltad és mennyire meglepő semmi baja nincs. Milyen
érdekes, végül is csak egy hadseregnyi katona vigyáz itt rá. - Morogta a katona,
amit persze Indiana sem hagyhatott szó nélkül.
- Az én dolgom nem az, hogy a védelemről gondoskodjak. Az én dolgom, hogy
vigyázzak a betegeimre, történjen bármi is. - Morgott vissza Indiana, de ettől
inkább volt aranyos mintsem rémisztő, legalábbis Jack így látta a helyzetet.
- Nos, úgy látom, nem végzed túl jól a dolgodat. Elvégre a barátunk a
bázison kóborolt és a gyakorlatozást figyelte, amikor rátaláltam. Gondoltam,
mégsem hagyom, hogy túl sokáig érje a nap és behoztam ide. - Indiana keze
ökölbe feszült, de mielőtt szólhatott volna Jack közbe lépett.
- Azt hiszem ennyi elég lesz. Én itt vagyok, ahogy ti is, mindenki jól van
és e kár veszekedni. - A két csökönyösebb csapattag csak bólintott egyet. - Na,
látjátok. Megy ez nekünk veszekedés és marakodás nélkül is. - Indiana Cris felé
fordult.
- Mik a hírek? Te a tisztek közelében vagy, mesélj egy kicsit. -A lány előre
hajolt és az asztalra könyökölt, ujjait összekulcsolta és ráhajtotta az állát.
Jack is érdeklődve a katonára pillantott, aki elgondolkodott kis időre mielőtt
válaszolt.
- Semmi különös. A legutóbbi beszélgetésünk óta viszonylag szélcsend van.
Amit sikerült lefülelnem az nem túl sok. A megfigyelők szerint a helyi katonai
bázisokon nagyobb lett a mozgás, talán készülnek valamire, de semmi biztosat
nem tudunk. - Indiana ízlelgette egy kicsit a kapott információt, de úgy
döntött ez nem elég, van itt még valami, amit nem tud.
- Folytasd csak. Nem hiszem, hogy mindössze csak ennyit tudtál meg. - Cris
bólintott mintha csak beletörődött volna, hogy itt most bizony beszélnie kell,
mert a vallató tiszt nem tűr ellentmondást.
-A lázadó csapatok több tábort összevontak, egyesítették őket, mert így
sokkal hatékonyabb az információ csere és hatékonyabb a fellépés. Tüntetés
szerveződött a kormány ellen és úgy néz ki egyelőre Elkhimár áll nyerésre.
Rimond városában a forradalmi hangulat annyira felerősödött, hogy a hadsereg közbe
avatkozott, tankkal lőttek a civilek közé, de nagyon megbánták. Gerilla
harcmodorra képzett lázadók voltak a tömegbe vegyülve és kitört a harc.
Hajnalra a Nasir Al Din vezette erősítés is megérkezett és az óta ez a város is
hivatalosan a lázadás területén található. Ezzel együtt harminc tartományból
tizenhetet a lázadás ural, de a maradék tizenhármat a kormányerők tartják
ellenőrzés alatt, hathatós Amerikai segítséggel. - Indiana érdeklődve hallgatta
a híradást, de a felét sem jegyezte meg a hallott dolgoknak, nem úgy Jack, aki
minden információt gondosan a fejébe vésett.
- Továbbra sem hajlandóak minket kiváltani. Tudjátok: Terroristákkal nem
tárgyalnak. - Mindhárman egyként sóhajtottak fel- Szóval úgy néz ki maradunk
egy ideig. Ki tudja, talán a háború végét is itt érjük meg. Már ha lesz
egyáltalán vége. - Indiana határozottan szólalt fel.
- Persze, hogy lesz. Győzni fog az igazság, akkor pedig mi haza térünk, de
addig is meg kell tennünk mindent, hogy segítsünk azokon, akik segítségre
szorulnak. Úgy ahogyan ők is segítettek nekünk. - Jack egyet értően bólintott
ugyanakkor nem felejthette el a korábban történt veszteségeket sem. Cris nem
reagált a kijelentésre, néhány másodpercig csendben maradt majd folytatta a
tájékoztatót.
-A vörös kereszt nagy mennyiségű élelmet és gyógyszert juttatott az
országba. Ra'id Saad egy gyors akcióval megszerezte a szállítmányokat mielőtt
az ellenség megszerezhette volna, az elosztás becsületesen történt, minden
tartomány kapott belőle és a maradékot átadták a rivális csapatoknak. Máig dúl
a vita, hogy ez jó döntés volt-e és, hogy vajon megkapja-e a nép vagy csak a
rivális haderő jut majd belőle előnyhöz. Bárhogy is a lázadás vezetése biztos
benne, hogy jól cselekedett. - Indiana érdeklődve a katonát figyelte, de miután
nem tudott érzelmet leolvasni róla megint kérdezett.
- Neked mi a véleményed? - Cris elgondolkodott a dolgon, látta, hogy a
lázadás az élelem java részét a népnek osztotta ki és csak a szükséges
mennyiséget juttatta a haderőnek, ugyanakkor nem tudta, hogy a másik oldal hogyan
fog eljárni. Csak elképzelései voltak.
- Szerintem katonailag pocsék döntés volt. Lemondtak több hónapra elég
tartalékról, sebezhetővé tették magukat, ráadásul az ellenséget is
felerősítették. Ugyanakkor emberileg tiszteletre méltó döntés volt. Az, hogy megadta
a lehetőséget arra, hogy a kormány által ellenőrzött területeken is osszanak
ételt, még ha ez nem is fog megtörténni nagyon lenyűgöző, Elkhimár úgy gondolom
ismét megmutatta, hogy nem csak kiváló hadvezér és szónok, hanem egy igazán
tiszteletre méltó, jólelkű ember. Egy remek vezető. - Indiana egyetértően
bólogatott akárcsak Jack is.
- Ezúttal egyet értünk. Szerintem is jó döntés volt, még ha nem is fognak
ételt osztani a lehetőséget megkapták, hogy tegyenek valami jót. Elkhimár pedig
megmutatta, hogy nem csak a felszabadító hadjáratával tudja segíteni a népét. -
Újra heves bólogatás jelezte, hogy a gondolatmenet bizony helyes, nincs benne
kivetnivaló.
- Szóval - törte meg a csendet megint Cris - Nincsenek igazán fontos hírek
csak nagyon ritkán. Egyelőre szélcsend van és várunk a jelentésekre. - Indiana
bólintott.
- Köszönöm, hogy elmondtad, én sajnos még ennyit sem tudok meg a munkám
miatt. Ma reggel lázas betegeket kezeltem, kígyóharapást és töréseket. Az
emberek élik az életüket és nem sokat tudnak mondani azon túl, hogy mennyire szerencsések,
amiért a lázadók uralta területen vannak. Ugyanakkor még vannak gondok. A front
közeli helyeken a tüzérség, ha csak sejt valamit lövi a városokat és
területeket, az élelem nem túl sok, épp csak elég, de a reformok hatása már
érződik. A remény magjait elvetették és csak idő kérdése, hogy meghozza a
termést. A változást. - Filozofikus gondolatok jegyezte meg magában Jack,
ugyanakkor belátta, hogy ez több ködös filozófiánál. A legtöbb forradalommal
ellentétben, ami kint zajlik nem vég nélküli háború, nem szükségtelen vérontás,
hanem egy új ország születése, egy országé, ami magában hordozza a lehetőséget,
hogy egy jobb hely legyen.
- Ez szép volt. - mondta Cris majd összecsapta a tenyereit kétszer mintha
csak tapsolna- Nagyon szép gondolatok. Majd kiderül, hogy az elvetett magok
termését ki fogja learatni, reméljük a legjobbakat és szurkoljunk, hogy a végén
a jó győzedelmeskedjen. Vagy legalább a kisebb rossz. -A kis csapat újra
bólintott majd megint csendes elmélkedés következett.
A nap lassacskán bukott le a távoli homokdűnék mögött, mintha csak
megfojtotta volna a sivatag, utolsó sugaraival kétségbeesetten kapaszkodott az
égbe, vörösre festette azt majd végül minden küzdelem ellenére belefulladt a
homokba. Minden csendesedni látszott, az éjszaka nyugalmát csak halk zihálás és
szitkozódás törte meg.
A lőtéren, egy katona magányosan püfölte a gyakorló bábukat, egyiket a másik
után verte le az állványokról, jól irányzott csapásait sok esetben nem bírta az
elöregedett varrás és a bábukból homok csordult ki, minden ilyen bábu után a
katona a földre vetette magát és egyszerre lenyomott harminc fekvőtámaszt,
szusszanni sem volt ideje, máris felugrott és nekiesett a következő bábunak.
A hideg éjszaka most neki kedvezett, a teste jól bírta a megterhelést, az izmai,
mint megannyi acélköteg feszültek rajta és hajtották előre, egy kettő, jobb bal
majd megint jobb és megint bal, a katona elérte a közelharc gyakorlására szánt
rész végét, felkapott egy a földön heverő AK-47-est majd célzott és meghúzta a
ravaszt. Alighanem telitalálatot lőtt volna, ha lett volna a fegyverben
töltény, bukfencezett egyet majd a következő bábut is lelőtte, aztán egy
újabbat és egy újabbat.
Valahol a homokdűnék rejtekében egy Hajji figyelte a katonát érdeklődve, őt
bízták meg, hogy őrizze a táborban csak Hangos Sasnak csúfolt katonát, és ő
most igazán szerencsésnek érezte magát, a foglyul ejtett idegenek közül csak ez
bizonyult figyelemre méltónak, csak benne látott méltó ellenfelet egy esetleges
konfliktus esetén, érezte, ahogyan az ereibe tódul az adrenalin, felpattant
majd lemászott a dűnékről és néhány méterre a katonától megállt.
Lassan három órája rohangált a fickó, akinek a védelmére kirendelték, de
most leült a homokba, mély lélegzetet vett miközben a csillagokat fürkészte és
próbálta kipihenni a fárasztó edzést. A Hajji úgy döntött ma mégsem teszi
próbára, leengedte ökölbe szorított kezét, ujjait pedig kinyújtotta, majd a
férfi mellé sétált és lehuppant a homokba.
-A fizikai erőd lenyűgöző Cristopher. Azonban mit ér a puszta erő, ha közben
annyira hangosan szaladsz, olyan hevesen veted magad az ellenség közé, hogy még
a több száz méterre lévő őrjáratok is meghallanak? Mit ér az erő a fölényes
létszámmal szemben?- Cris elgondolkodott egy pillanatra majd megtörölte a
homlokát és mély levegőt vett, hogy kissé megnyugtassa hevesen kalapáló szívét.
- Semmit. Kész szerencse, hogy a homokbábuk viszonylag ritkán mennek
őrjáratra, még ritkábban riasztják egymást. Ami persze még érdekesebb, hogy azt
halottam rémes célba lövők. Megértheted, hogy nem aggódom. - A Hajji elismerően
bólintott.
- Mond csak, amikor odaugrasz az egyikhez, ökölbe szorítod a kezedet és
hasba vágod, nem azt képzeled, hogy élő húst ér az öklöd, hogy a tetted a jót
hozza magával?- A katona csak gondolkodott egy percig majd a Hajjira nézett.
- Soha nem képzelek semmit. Nekem ezek csak bábuk, bábuk, amik segítenek
csiszolni a képességeimet, formában tartanak ameddig élőben is kipróbálhatom
magam. - Az őr finoman megcsóválta a fejét jelezve, hogy nem elégedett a válasszal.
- Ez itt a gond. Nos Cristopher ezt rosszul csinálod, sokkal többet adsz bele,
ha elképzeled, hogy valódi ellenséggel állsz szemben, márpedig ha gyakorlás
közben száz százalékos vagy akkor harc közben is annyi leszel. - Azzal a Hajji
felpattant és felsegítette a katonát majd visszasétált vele a gyakorló pálya
elejére, aztán kissé kinyújtóztatta a vállait. Cris érdeklődve figyelt.
- Nos, mutasd meg. Végezz vele. - A katona bólintott, gyorsan előre lépett
majd ütött a bábu hasi részére aztán könyökkel bevitt egy ütést a fejet
jelképező részre is, amint végzett érdeklődve hátra fordult, de a Hajji már nem
volt ott, Criss fegyverkattanást halott a háta mögül majd megérzett egy
pisztoly csövet a tarkójánál, összerezzent.
- Bumm. Egy amerikai hulla. Szép ütés volt, minden bizonnyal megölted csak
éppen annyira nem figyeltél semmire, hogy akár egy tankkal is odébb
parkolhattam volna, észre sem vennéd. - Cris csak morgott, különleges
alakulatnál szolgált, és bár értette a célzást akkor is kissé túlzásnak érezte.
- Most próbáld másképp. - Utasította a Hajji miközben visszaléptek a pálya
elejére. - Most hunyd le a szemed, képzeld el hogy a pálya túlsó végén ott
várnak a barátaid, de ez a csapatnyi fickó csapdába ejtette őket, csak úgy
mentheted meg a barátaid, ha megölöd őket-
Cris lehunyta a szemeit és ellazult, szemei előtt újra megjelentek a busz
támadás képei, a halottak a vér, a repkedő lövedékek, új erő öntötte el, az
izmai még jobban megfeszültek, furcsa keverékét érezte az érzéseknek, düh,
szeretet és fegyelem, mind egyszerre robbant ki belőle. A katona előre vetette
magát és egy ütéssel ledöntötte az első bábut majd megpördült és kirúgta a
Hajji kezéből a fegyvert, oldalra vetődött és megsorozta a bábut, amelyikre
ráesett, a leszakadt rongydarabot egy következőnek lökte majd tovább
bukfencezett.
Harminc másodperc és máris a pálya végén volt, soha nem futott ennyire jó
időt csak a pályája kezdetén, amikor még lelkes újoncként lépett be a seregbe,
most újra fiatalnak és erősnek érezte magát, nyoma sem volt benne a fáradságnak
és úgy érezte egy hadsereggel is el tudna bánni.
- Sokkal jobb. Most száz százalékos voltál Cristopher, emlékezz erre és egy
napon talán lesz alkalmad megmutatni a tüzet, ami mozgat. - A katona csak
bólintott majd az őr kíséretében a szállások felé vette az irányt.
Nem tudom a pontos időt... De majd beírom ide...ha kiderül.
Kedves naplóm. Fogalmam sincs mióta nem írtam neked semmit, biztosan
magányos voltál. Most nézd, meg még a pontos napot sem tudom pedig eddig
mindent gondosan lejegyeztem. Akárhogy is... annyi minden történt mostanság, én
pedig úgy éreztem muszáj írnom egy keveset, hátha így meg tudom nyugtatni a
fejemben kavargó gondolatokat.
Mindenek előtt a támadás... nem akarok, róla beszélni pedig kellene. Amikor
rá gondolok, csak ürességet érzek...nem fájdalmat csak ürességet. Ez rosszabb,
mint a fájdalom. Olyan mintha kitépnék a szívemet... de mégis amikor rá
nézek..elönt a boldogság, mert ő még él és én is.
Azt hiszem, nem vagyok normális... örülni annak, hogy mi nem haltunk, meg
amikor annyi sok jó embert vesztettünk...
Írok neked egy listát, tudom, sokukat nem ismered, de azt hiszem sokukat én
sem ismertem igazán...de te és én sosem fogjuk elfelejteni őket, mert ők a
barátaink:
Natali és Melani Jensen
Anna Neiró
Tefani Thombson
Flóra Grant
Jon Erisel és Tomas Keller
Eldon Ward
Sam Woods
Rex Sharp
Wolt Butler
Jó emberek, jó férfiak és nők... jó barátok. Nagyon-nagyon jó barátok.
Jack ezzel összecsukta a naplóját pont mielőtt az érzések elhatalmasodtak volna
benne, pont mielőtt az első könnycseppek elhagyták a szemeit. Eltette a kis
füzetet majd a párnájára hajtotta a fejét, még egy darabig csak meredt maga elé,
de végül legyőzte őt az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése