Hosszas kimaradás után
itt egy újabb rész, és a nagy izgalmak még csak ezután jönnek. Jó olvasást.
Trekkford végre felért
annak a homokdűnének a tetejére, amit jó fél órával ezelőtt szemelt ki magának,
megtörölte gyöngyöző homlokát majd lehuppant a homokba és igyekezett úrrá lenni
gyors és szabálytalan lélegzetvételein. Bár a nap lassacskán nyugovóra tért a
dűnék tengerébe a meleg még mindig elviselhetetlen volt, kiváltképp, ha az
ember egy negyvenkilós táskával akart felkapaszkodni a környék legnagyobb
dombjára.
Miután légzése kissé
lassult körbenézett abban a reményben, hogy sikerült az őrzésével megbízott
Hajjit lehagynia. Épp ünnepelni kezdte volna diadalát, amikor a katona a
homokba fekvő férfi arca fölé hajolt.
- Csak nem gondoltad,
hogy el tudsz szökni azzal, hogy, túlhajszolod magad?- Trekkford csak morgott
egy sort majd megköszörülte a torkát.
- Túlhajszolni? Ugyan
kérlek, hatszor ennyire is képes lennék! - A Hajji csak bőszen bólogatott
eszében sem volt vitatkozni.
- Ugyanakkor – Folytatta
a férfi – Nem akartam elszökni csak gondoltam megnézem milyen innen a kilátás. –
Ezután megszabadult a fején lévő sapkájától és miután felült körbenézett.
A táj két részre
szakadt, egyik részén a nagyobb sziklafal volt, amibe a lázadók barlangjait
vésték, a másik részt a homokdűnék alkották, amik megannyi ellenség módjára
zárták körbe a sziklákat, mintha csak kellékek lettek volna melyeket valaki
szándékosan rakott oda, hogy elrejtse a tábort.
A férfi és kísérője is
már megannyiszor látta ezt a képet, hol a felkelő nap fényében, hol pedig a
lenyugvó nap rózsaszín sugarainak megvilágításában, mégis valamiért egyikük sem
tudta megunni ezt a látványt, nem volt benne semmi, ami szép az emberi szem
számára mégis, volt benne valami megragadó.
Trekkford a táskájáért
nyúlt majd kioldotta a csatokat és kis kotorászás után köveket kezdett
kipakolni a földre, egyiket a másik után és mire kiürült a zsák a kőhalom
akkorára dagadt, hogy akár egy építmény alapjainak is beillett volna. A
mutatványt a férfit kísérő katona csak halk sóhajtással nyugtázta.
- Netán szeretnéd már
megint kritizálni a dolgokat, amiket úgy sem érthetsz meg Hajji? – A katona
csak csóválta a fejét, de tudván, hogy ez úgysem lesz elég végül megszólalt.
- Távol álljon tőlem,
hogy bármit is kritizáljak. Ma már harmadjára mászol fel dűnékre. Mond, csak
érzed már magadon, hogy erősebb lettél? – Mire a katona befejezte Trekkford már
talpon volt kezében a kiürült zsákkal.
- Te már jó ideje
járkálsz a nyomomban, ami azt jelenti, hogy volt időd megfigyelni mit miért
teszek. Mond, csak érzed már magadon az értelem növekedését? – Ám még mielőtt a
katona válaszolhatott volna még hozzá tette – Nem? Sebaj. Szerencsére a te
feladatodhoz nem kell kimagaslóan magas intelligencia. – Ezzel a férfi
megindult a dombról lefelé egyenesen a lőtér irányába, a katona pedig kissé
lemaradva követte a következő megjegyzés kíséretében
- Nem, nem kell, mert
téged még az én kevés intelligenciám is képes könnyedén kijátszani. – Trekkford
hangosan hátra kiáltott.
- Hallottam ám – S
azzal futásnak eredt, remélve, hogy lehagyhatja a nyugodtan mögötte ballagó
katonát.
A dolgok a sivatagban
sosem egyszerűek, a Hajji nem futott a férfi után mivel pontosan ismerte a
homok tulajdonságait, Trekkford nem jutott túl messzire a homok egyszer csak
kicsúszott a lábai alól ő pedig arccal előre a földre zuhant, a maradék
távolságot, pedig ami elválasztotta őt a dűne aljától gurulva tette meg.
Végül a kellemetlen
utazásnak egy még kellemetlenebb megállás vetett véget, a férfi lendületét
ugyanis a lőtér egyik kerítése állította meg, aminek tüskéi apróbb vágásokkal
tették felejthetetlenné az élményt. Trekkford még magához sem tért, amikor a
kísérője odaért hozzá és egy határozott mozdulattal felrántotta a földről.
- Szóltam volna, hogy
ezt nem kéne, de azt hittem, hogy a kimagaslóan nagy intelligenciád minden
bizonnyal tisztában van azzal, hogy a dűnék nem tartoznak a természet
legstabilabb dolgai közé. – A férfi leporolta magát és úgy döntött
megaláztatását nem súlyosbítja tovább, inkább a feszültséget a lőtéren vezeti
le.
A Hajji is
elcsendesedett és csak követte a férfit, éberen figyelve a környezetre és az
esetleges veszélyekre. Bár alapjában véve komoly ember volt, most alig győzte
arcáról letörölni mosolyát. Mikor először találkozott Trekkfordal a férfi nem
ébresztett benne szimpátiát, azonban ahogyan az idő telt és egyre többet voltak
kénytelenek egymás mellett lenni a csendes alak lassan megnyílt neki.
Sosem hitte volna, hogy
egyszer vissza fogja kívánni a néma csendben üllő férfit, de azóta gyakorta
megtette ezt, bebizonyosodott ugyanis, hogy védencének nem csak a nézése volt
szúrós, hanem a nyelve is.
Bár kezdetben jó harcos
módjára tűrte a csipkelődéseket és a szidásokat végül a kiképzés során tanult
dolgokat félretette és minden alkalmat megragadott a visszavágásra elvégre csak
így élhette túl a megpróbáltatást, amit a férfi társasága jelentett.
A legtöbben egy hétig
sem bírták volna a mogorva alakkal, neki még is sikerült, bár nem volt
egyszerű, de így a diadal még édesebb volt, s a büszkesége még nagyobb, elvégre
mégiscsak jó katona kell, legyen az, aki képes tartósan elviselni az
elviselhetetlent.
A gondolatmenetet a
megérkezés törte meg, miközben Trekkford fegyvert választott magának kísérője
néma biccentéssel üdvözölte a téren gyakorló illetve a gyakorlókat tanító
testvéreit majd tekintetét a férfira szegezte.
- Csak bölcsen barátom
a méret nem minden. – Mondta mikor a védence keze egy rakétavetőre siklott.
- Aki ezt mondta az
minden bizonnyal hazudott neked, a méret igenis sokat számít, elvégre néhány
centin akár élet és halál is múlhat, mint azt te is tudhatod. – Vágott vissza a
férfi, bár önmagában nem volt erős visszavágó, tudva, hogy kísérője korábban
mesterlövész volt a szavak nagyon is hatásosak voltak.
- Nos, igen ott ahol
nincs, sok a minden apró centi számít. – Bólogatott a katona ám Trekkford
megunta a szópárbajt, megfordult és az időközben betöltött rakétavetővel
becélzott egy bábut.
- Rohadj meg a
centijeiddel együtt. – Suttogta majd meghúzta a ravaszt, a következő
pillanatban a céltábla füstölgő tűzgolyóvá változott egy hatalmas robbanás kíséretében
amit Trekkford elégedett vigyorgással nyugtázott.
- El kell ismernem a
gyakorlásnak mégis volt értelme, bár elhasználtál annyi lövedéket, amivel egész
seregeket lehetett volna megsemmisíteni végre eltaláltál valamit. – Tette hozzá
a Hajji némi tapsolás kíséretében.
- Ne irigykedj, hidd,
el csak gyakorolnod kell és egyszer majd te is képes leszel erre. – Szólt
vissza a férfi majd a következő fegyverhez lépett.
Indiana csendesen
rendezgette a táskáit a teremben, ami orvosi helyiségként szolgált, a többinél
jóval barlangrész meglehetősen jó kórháznak bizonyult, a teremben egymás
mellett sorakoztak a fehér függönyökkel elszigetelt ágyak, a falakra lámpák
voltak szerelve, melyek külön generátorról működtek így szinte nem volt olyan
helyzet ahol cserbenhagyták volna a betegeket vagy az orvosokat.
A nagy teremhez több
kisebb terem is tartozott, négy műtő, amelyek hála a vezérek gondos törődésének
jobban fel voltak szerelve, mint a kormányzat által működtetett, nagyvárosokban
lévő hasonló létesítmények.
Ezen kívül a kórház
részhez tartozott még egy darab fogorvosi rendelő is, ami már kevésbé volt jól
felszerelt, de számos esetben alkalmasnak bizonyult a rá kiszabott feladatok
elvégzéséhez, továbbá egy harminc ágyas sürgősségi osztály is várta a harcokban
súlyos sebet kapott katonákat.
A kórház részleg
felszereltségét misem bizonyítja jobban, mint az, hogy az országban előforduló
valamennyi mérges kígyó mérge elleni ellenszerrel rendelkeztek, és gyakran
vonultak ők ki azokra a helyekre ahová a kormányzat mentői nem voltak
hajlandóak elmenni.
Talán ezeknek a mentő
akcióknak volt köszönhető a lázadás hihetetlen mértékű támogatása, továbbá az,
hogy soha senki nem jelentette a csapataik mozgását vagy azt, ha a vezéreik
felbukkantak valahol.
Indiana a csapat
idekerülése óta összebarátkozott valamennyi tábori és harctéri orvossal,
illetve az önkéntes katonák közül is rengeteggel jól kijött. Mivel nem
szeretett haszontalannak tűnni, gyorsan beállt segíteni a kórházban.
Ellátta a kisebb
nagyobb sebeket, amiket az önkéntesek a kiképzésük alatt szereztek,
rendszerezte és elpakolta a különböző módszerekkel megszerzett gyógyszereket és
más életmentő dolgokat, továbbá igyekezett megtanulni mindent a helyi
élővilágról, amit csak lehetett.
Gyakran kiment
gyógynövényeket gyűjteni vagy segíteni a köznépen a többi orvossal együtt.
Mosoly kúszott az arcára miközben eszébe jutottak a hálás mosolyok, amiket a
betegeitől kapott a sebek ellátásáért cserébe, összességében elégedett volt a
dolgaival hiszen viszonylag kellemes élete volt a táborban, bár sosem
felejtette el mi történt a társaival a munka lefoglalta minden idejét így ha
akart volna sem tudott volna szomorkodni.
Mély levegőt vett majd
izmait megfeszítve felemelt egy pótalkatrészekkel teli táskát és a többi
tetejére rakta. Most már végzett a feladatával, megtörölte izzadságtól
gyöngyöző homlokát és még egyszer szemügyre vette munkája eredményét.
Harminc táska, ennyit
válogatott át és miután mindent a megfelelő helyre pakolt a táskákat a fal
mellé katonás sorba sorakoztatta, mivel azonban a hely nem volt túl nagy és a
földön csak tíz táska fért el így egymásra pakolta őket három sorba. Ha mindez
nem lett volna elég még fel is címkézte őket, hogy vészhelyzet esetén ne
kelljen keresgélni.
Miután meggyőződött
róla, hogy mindent a helyére rakott megfordult és a felügyeletével megbízott
Hajjira pillantott, bár a katona kezdetben mindenképp segíteni akart végül
belátta, hogy Indiana nem szorul segítségre. Miután a nő rámorgott, amiért
rossz helyre pakolt pár pótalkatrészt inkább hátra húzódott és az őrségre
koncentrált.
- Végeztem,
indulhatunk. – A katona csak bólintott majd kinyitotta a háta mögött lévő ajtót
és miután előre engedte a hölgyet ő is kisétált a nyomában.
Indiana bezárta a
raktár ajtaját majd a nagytermen átsétáltak és a kórház bejáratánál leadták a
kulcsokat. Innen még jó öt perc séta volt mire a megerősített barlangrésztől
elértek a kijáratig és végre megpillantották a lassanként lenyugvó napot.
- Hosszú nap volt. –
Mormolta a lány inkább magának, de a kísérője nem habozott válaszolni a
megjegyzésre.
- Mint minden nap
melletted, néha elcsodálkozom, honnan veszed ezt a sok energiát. Az újoncok
példát vehetnének rólad kitartásból. – A lány felnevetve pillantott a nála egy
fejjel magasabb katonára.
- Tudod nem annyira
nagydolog. Ha tudod, hogy emberek vannak, akik számítanak rád, akiknek esetleg
szükségük van rád, hogy ne veszítsék el a kezüket vagy a lábukat vagy esetleg
az életüket akkor nem annyira nehéz legyőzni a fáradságot. – A katona csak
bólogatott jelezve, hogy egyet ért.
- Csakugyan így van.
Ebből vesszük mi is az erőnket. Védenünk kell és mindhalálig harcolni, mert ha
mi nem tesszük, akkor elbukhat ez a csodás ügy és akkor a testvéreink, akik már
meghaltak hiába adták az életüket. Ezt pedig nem engedhetjük. – Indiana
bólintott majd leült a homokba, hátát a barlang falának vetette.
Elmélyedt a csodás
látványban, ahogyan a nap lassacskán lebukott a dűnék közé, mély levegőt vett,
hogy tüdejét feltöltse, a friss levegővel mielőtt visszatérne a barlangrendszer
furcsa illatú levegőjéhez, s újra elmerülne a rengeteg teendőjében.
Csak csendben ült és
figyelt, légzése lelassult és a rengeteg gondolat mind kiürült a fejéből, most
megszabadult minden gondtól és bajtól, ami a nap folyamán érte és végre
nyugodtan fellélegezhetett, végre néhány perc erejéig nem kellett élet és halál
felől dönteni, végre letehette válláról a terheket, amiket egésznap cipelt.
Behunyta a szemeit és
kiélvezte, ahogyan a nap utolsó sugarai kellemesen cirógatják arcbőrét,
mosolyogva tűrte ezt a kellemes könnyeztetést, imádta a napot, főleg ebben az
időszakban, amikor már nem volt elviselhetetlenül erős.
Amikor a nap utolsó
sugarai eltűntek ő is felkelt majd nyomában kísérőjével besétált a barlangba,
hogy még mielőtt nyugovóra térne, elintézhesse apró-cseprő ügyeit.
Az éjszaka, mint mindig
most is magával hozta a csendet, az önkéntesek és az oktatóik befejezték a
gyakorlatozást és visszatértek a kijelölt szállásaikra, végül pedig Trekkford is
kénytelen volt a szabályokat betartani és visszavonulni a szobájába, persze ezt
úgy tette, ahogy az hozzá illett, hangos szóváltások közepette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése