Jack csendesen bámulta a plafont alkotó acéllemezeket miközben magában memorizálta az asztalon heverő térképet.
Húsz kilométer előre a főúton aztán keresztül El Talifon és le jobbra egy átkötő útra.
A fiú bólogatott majd igyekezett visszaidézni a többi részletet is, szokása volt az útvonalat a térképeken vörössel bejelölni és fejből tudni elvégre kitudja, mi történhet ebben az istenverte sivatagi országban. A mérnök végül feladta és magához vette a térképet.
Az átkötő úton végig negyvenhárom kilométert aztán le jobbra a töltőállomáshoz. Tankolás, vissza az átkötő útra és tovább tizenkét kilométert. Talafar városa következik, keresztül rajta rá a tizenhármas főútra majd tovább egészen a második töltő és ellenőrzőpontig. Itt pihenő, innen már csak másnap reggel indulnak tovább. Ötvenhárom kilométer és elérik az olajfúrót.
Jack elgondolkodott, száz akármennyi kilométer választotta el őt a beígért gazdagságtól, a főnyeremény, az olaj ott hevert a homok alatt neki és a többi hozzá hasonló munkásnak már csak le kellett fúrni, el kellett vennie és persze el kellett intézni, hogy Amerika megkapja a fekete aranyát.
A fiú idegességet érzett bár maga sem tudta miért, a buszt, amin őket szállították két Amerikai katonai Hammer is kísérte rajta jókora isten tudja hány kaliberes géppuskával, fegyveres katonákkal, akik talpig voltak golyóálló felszerelésben. A kormányuk arra is ügyelt, hogy a munkások is kapjanak mellényt, ami ha kell, megmenti az életüket illetve a tájékoztatáson (ami egy órával az érkezés után zajlott le) azt mondták, hogy a buszt is felpáncélozták és megjavították, még a sofőr is katona volt. Jack felidézte magában mit is mondtak neki a tájékoztatáson. A busz első két ülését kiszerelték mindkét oldalon és két különleges ülést szereltek be, illetve a két első és két hátulsó helyet is katonák foglalták el.
Még négy óra indulásig.
A fiú feltápászkodott az ágyról, már ha a katonai építész alakulatok által ott hagyott vasból készült valamit ágynak lehetett nevezni. Az egész bázison semmi nem szolgálta a kényelmet minden csakis azért készült, hogy a katonai célokat kiszolgálja. Az épületek előre legyártott fémlemezekből álltak és minden ilyen katonai bázist kerítés vett körbe.
A kerítés négy sarkában őrtornyok álltak, de ezek is előre legyártott elemekből készültek, még a katonák is megjegyezték ittasabb állapotban, hogy azok a falak és tornyok egy komolyabb szélvihart se bírnának, ki nemhogy egy ellenséges találatot mondjuk a rivális terroristák által kedvelt HVK-417-es könnyű tankoktól. A katonai bázison belül helyet kapott egy orvosi központ, ami csak arra volt alkalmas, hogy ellássa a sérülteket, életben tartsa őket egészen addig, amíg elviszik őket egy valódi kórházba.
Az orvosi központ mellett álltak a barakkok, amik egyikben most a fiú is volt. Ezek a létesítmények szállások voltak, legalábbis annak szánták őket. Egy épületben egyszerre akár harminc katona is aludhatott csak akkor reggelre alig maradt levegő. Zuhanyozni is lehetett csak éppen a víz volt hideg, jéghideg még itt a forró sivatag szívében is.
A barakkal szemben a raktár volt, ami legalább akkora volt, mint az említett két épület. Itt több hónapra elegendő ellátmány volt, a falakat páncéllemezek fedték és a katonák is tudták, hogy ha netán légi támadás éri őket ide érdemes behúzódni. Ez a szerkezet arra is alkalmas, hogy egy komolyabb bomba közvetlen találatának ellenálljon. A raktár előtt állt az étkező sátor és még előtte egy a katonák által kialakított kosárpálya.
A kapuval szemben állt a parancsnoki központ, jó két emelet magas volt kilátszott a többi épület, de még a védőfal mögül is. A tetején antennák sorakoztak s jókora üvegablakok borították a kis kabint a torony tetején. A tisztek tökéletesen belátták az egész terepet és figyelemmel tarthattak minden apró mozgást. Az antennák elfogták és felerősítették a jeleket így innen zajlott a csapatok közötti kommunikáció.
A bázis mindössze egy kilométert vagy annál is kevesebbet foglalt el, bárhol fel lehetett építeni és a lebontható épületek miatt egy komolyabb építész egység (mint a Jack-é) egy nap alatt szétkapta és összerakta akár kilométerekkel odébb. A bázison összesen száz ember dolgozott beleértve az épületek személyzetét, a tiszteket és a bázist védő katonákat is. A kaput két oldalt géppuskafészek védte és annak ellenére, hogy ez nem látszott a bázis katonái egyetlen pillanat alatt támadásba lendülhettek.
Ez konkrétan azt jelentette, hogy az udvaron álló Hammereket megtöltik a katonák és a kapun át kivonulnak, akiknek nem jut hely az autókban azok vagy elfoglalják az udvaron álló két páncélos tankot vagy gyalogosan a Hammerek között vonulnak fel és elsöprik az ellenállást. Legalábbis ez volt a haditerv, ahogy emlékezett Jack. Az ittas katonák szerettek fecsegni, márpedig aki itt nem volt épp őrségben, nem aludt vagy kosarazott az ivott. Többnyire az araboktól vásárolt alkoholos italból, amit az itteni katonák csak Ágyúnak emlegettek.
Jack lassan kisétált a barakk ajtaján és kilépett az utakra, a katonák között áthaladt majd gyors léptekkel átszelte a kosárpályát is, hogy elérje a kantinsátrakat.
Elégedetten ült le az egyik alkalmi padra, ami tulajdonképpen kétbenzines hordóra fektetett fémlapból állt és belekortyolt a sorban állás után megszerzett kávéba. Ó nem, ez nem jó szó arra, ami a bögrében volt. Az ital porból készült és a katonai automata tulajdonképp iszaposra forrósította fel majd hagyta lehűlni.
Épp, mint az aszfalt, de hát, ha nem tetszik, ne tedd, motyogta Jack magában a feliratot, ami a kantin tetején ált majd némi küszködés árán magába töltötte az aszfaltot.
Elborzadva tette le a bögrét és dőlt neki a falnak, ami mögötte húzódott el. Némi megfigyelés után megállapította, hogy a kosarasok egyik csapata nevezetesen az újoncokból állók nagyon is kezdtek hátrányba kerülni. Az egyik srác meglökte az újoncok egyik játékosát és a következő pillanatban kitört a verekedés. A két csapat egymásnak esett s csak a közbelépő őröknek köszönhető (akiknek az ébersége még Jacket is meglepte) hogy senki nem halt meg.
A két fiút, akik a verekedést kezdték bilincsben vitték a parancsnoki központ felé miközben a két csapat, mintha misem történt volna folytatta a játékot.
Jack csak mosolygott a jeleneten, habár csak nemrég érkeztek már elégé sok ehhez hasonló jelenetet látott, mondhatni ez bevett szokás volt errefelé ugyanis senkinek nem volt kedve a rekkenő hőségben gyakorlatozni. A katonáknak ez is elég gyakorlat volt. A mérnök fiú felemelte a kezét, hogy az órájára nézzen. Mint minden alkalommal ezúttal is magát szidta, amiért drágában megvett egy órát, amiben beépített iránytű is volt.
Minek egy órába iránytű? De hát nem volt mit tenni egy átbulizott ittas alkalom után Jack a hazafelé vezető úton megvette és a tulajdonosnak esze ágában sem volt visszavenni az évek óta rajta rohadó órát. Így hát a fiú minden alkalommal, amikor rápillantott magát ócsárolta, szerencsére munkájából adódóan nem sok ideje volt ránézni, talán napi egy-két alkalommal hajtotta végre a műveletet.
Tíz perccel múlt hat óra, nyugtázta a fiú miközben tekintete az égre siklott.
A parancsnokok mindent jól kiterveltek.
Az indulást pontosan reggel tízre rakták ugyanis ebben az időpontban még nem volt annyira meleg, de eléggé világos volt, hogy a Hammerek tetején ülő géppuskás katonák jó távolra elláthassanak. Jack gondolatát a mellé ülő igencsak izzadt katona zavarta meg. A fiú felpillantott az idegenre, aki ezer wattos mosolyt villantott rá.
-Tom Walker-üvöltött szinte a katona rekedtes hangján miközben izzadt kezét a fiú felé nyújtotta.
-Haward Jackob Jensen, de szólíts Jacknek.- felelte az építész és némi habozás után kezet rázott a katonával. Amikor véget ért a köszöntés Jack a kezét a ,,padra,, törölte amit a katona vigyorogva nyugtázott.
-Na Jack nincs kedved beállni a csapatba? Kéne egy ember.-Jack nem igazán értett a játékhoz meg hát a nála jóval, nagyobb katonákkal sem szívesen,,gyakorlatozott,, volna. Ugyanakkor mi lesz, ha nemet mond?
-Miért is ne.-Felelt a fiú és a következő pillanatban már a pályán állt és elkezdődött a játék. Jack a kezdetben Tom mögött maradt eszében sem volt megsérülni még azelőtt, hogy elérik a fúrót, azonban miután többször sikeresen kivédte az ellenfél támadási kísérleteit felbátorodott.
Átcikázott a nagyobb emberek között és elragadta a labdát, pattintott kétszer majd felugrott és dobott. Teli találat. Mindenki nevetve ölelte meg a fiút és örömükben üvöltöztek, egy ponttal nyertek, amit a fiúnak köszönhettek, így hát Jack akarata ellenére rengeteg barátot szerzett.
Az építész fiú nevetve ült a földön a katonák között és hallgatta a történeteket. Most éppen Alfa volt soron. Jack kezdetben furcsállta a beceneveket, de ő is rájött, hogy egyszerűbb megjegyezni, mint egy hosszú nevet. Alfa beállt a katonák által megformázott kör közepére és mesélni kezdett.
-Egyszer mikor ide kerültem volt egy idegbeteg tisztünk. A férfi rendszeresen ugráltatott és üvöltözött velünk. Sokszor kilométereket rohantunk a sivatagon keresztül, egyedüli csapatként az egész kibaszott bázison, csak azért mert az az idióta éppen nem aludta ki magát. Ő persze sosem jött csak a parancsnoki központ lékondival hűtött terméből figyelt és rádión át üvöltötte a parancsait. -A katona mesélés közben utánozta a parancsnokot néha még a hangját is felemelte. Még Jack is elnevette magát néha pedig neki sosem volt szokása a tömeggel együtt nevetni.- Aztán egy nap megelégeltük. Egy acél tartóoszlopot nem hegesztettünk le eléggé és alá csaltuk az idiótát. Többet nem üvöltött.- A katonák csak nevettek azonban a fiú nem tudta eldönteni, hogy a történet igaz-e vagy sem. De ha nem is igaz ő akkor sem tudott nevetni egy ember halálán.
Haward Jackob Jensen azonnal jelentkezzen a parancsnoki irodában, hangzott a falakra szerelt hangszórókból az utasítás. A hang halk volt, de tökéletesen érthető és Jack, aki utálta, ha ugráltatják jelen esetben nagyon is hálás volt a kimentésért.
Miután sikeresen elbúcsúzott az új barátoktól átszelte a pályát és belépett az irányítótoronyba, aminek a legalsó szintjének egy hatalmas részét leválasztották és parancsnoki szállásnak alakították ki. Az ajtó előtt két tizedes állt, akik meg sem kísérelték feltartani az építészt csak kinyitották az ajtót és beengedték a fiút. Jack meglepetten nézett körbe a teremben mikor felfedezte társait.
Natali, Melani és Anna a csapat három gépésze az oldalsó székeken ültek és egyszerre fordultak a fiú felé, de csak biccentve merték köszönteni őt. A három lány mellett Tefani, Indiana, Flóra ültek. A három orvos nő, akik céltudatosan a terem végében álló jókora faasztal mögött lévő parancsnokot bámulták. A terem másik felén Jon, Erisel, Tomas, Trekkford, Eldon és Sam, vagyis a csapat hat építész férfija ültek. Biccentettek a fiúnak és a parancsnokra tért vissza a figyelmük. Jack a parancsnoknak köszönt egy biccentéssel majd a középső székekhez ült le Rex és Wolt a két fúrókezelő közé.
Jack már mindenkit ismert a csapatból. Tudta kiben bízhat és kiben nem, ismerte őket az utolsó hajszálukig. Natali és Melani ikrek voltak és csak egyetlen dolog érdekelte őket, ami nem volt más, mint a számítógép. Jack abban sem kételkedett, hogy ezek ketten egy laptop segítségével el tudnák foglalni a világot. Anna nem volt ennyire vészes, a harmincas éveiben járhatott, családos nő volt két gyermekkel és egy gyönyörű házzal, amit hitelből vettek. Ezért volt itt.
Tefani az orvosi gyakorlatát végezte itt, amikor éppen nem a sebekkel foglalkozott akkor a bázis élelmiszer készleteit osztogatta az araboknak. Az emberek nagy része szívesen agyon verte volna, de hát Flóra sosem engedte. Az a fekete hajú nő a jég kék szemével, amivel még a legnagyobb katonákat is le tudta fagyasztani. Ő csak a barátnőjét kísérte el. Tefani és Ő évek óta voltak együtt, s ha a világ más lenne talán össze is házasodhattak volna.
Indiana a vörös hajú szépség az orvosi csapat legutolsó tagja. Jack attól a pillanattól beleszeretett, amikor először meglátta a műtőből kilépő hölgyet.
Ő ugyan azért jött, mint Jack, segíteni és persze azért a hatalmas összegű pénzért, amit az Amerikai kormány minden eltöltött percért a számlájukra utalt. Jack gyűlölte a sivatagi országot, a negyven fokos hőséget, az apró homokszemeket, amik mindenhová befúrták magukat. Indiana más volt, mindig tudott mosolyogni és nevetgélni Jack szitkozódásán, izzadság sosem látszott a gyönyörű hófehér bőrén, ahogyan a homok sem a vörös tincsein. Hiába a nő megbabonázta Jacket és a szépség kedvéért akár a pokolba is elment volna.
Jon, Erisel, Tomas testvérek voltak. Mindig mindent együtt csináltak s bár eléggé nehéz természetűek voltak, a társaikat egyikük sem hagyta volna soha cserben. Trekkford a magányos farkas volt. Félrevonult egy sarokba és sosem beszélt csak munka közben. Jack azonban pontosan tudta, hogy a fiú zsákja egy félautomata pisztolyt rejt így nem is kívánta a jelenlétével zaklatni a fiút. Eldon és Sam az Amerikai kormány által odarendelt építészek és megfigyelők voltak.
Hónapokat töltöttek már a sivatagban így ismerték töviről hegyire.
Rex és Wolt mindketten Jack gyerekkori barátai voltak. Kiskoruk óta ők hárman elválaszthatatlanok voltak. Szinte természetes volt, hogy itt a sivatagban is számítottak egymásra.
-Most, hogy Haward úr.. -kezdett volna a mondandójába a parancsnok, de a fiatal mérnök közbeszólt:
- Jack. Szólítson Jacknek.-a parancsnok idegesen bólintott.
-Nos, most, hogy mister Jack is megérkezett a randevúra elkezdeném végre a tájékoztatást.
-Tájékoztatás? De hát már kaptunk tájékoztatást..-mormolta Flóra miközben kezeit unottan összefonta maga előtt.
-Igaza van a hölgynek. Mind tudjuk mi a dolgunk.-morrant Tomas és az, hogy a három fivér közül az egyik felszólalt szólásra buzdította a többieket is.
-Hányszor akarja még ugyan azt..
-...A szánkba rágni?-A mondatot ugyan Jon kezdte el de Erisel zárta a gondolatmenetet. A parancsnok felugrott székéből s vaskos kezével az asztalra csapott.
-Aki még egyszer felszólal, engedély nélkül az itt marad és rágót fog vakarni a kantinban lévő asztalok aljáról puszta kézzel. Miután felmosta a részeg katonák után a hányást. Értve?-Nem jött válasz csak némi morgás és rengeteg bólintás. A parancsnok leült majd folytatta.
-Tehát, amint azt mondottam, most tájékoztatom önöket annak érdekében, hogy túléljék az utat egészen a fúróig. Az út nagy részében semmit sem fognak látni az istenverte sivatagon kívül, azonban át fognak haladni két városon.-Itt a parancsnok megállt majd arcán jókora vigyorral beszélt tovább.
-Ha pontos akarok lenni, akkor két romhalmazon mennek keresztül. A bombázások miatt csak romok maradtak a városok helyén.
Jack szíve összeszorult. Jól tudta, hogy a városban szinte csak terrorista családok éltek, ennek ellenére a fiú sajnálta őket.
-Ne higgyék, hogy a városok romjai között nem fognak magukra várni a lázadók. Ott vannak a sivatagban mindenütt. Tehát, ha tüzet nyitnak, vagy netán észlelnek valami gyanúsat, fejeket le, táskát a fej fölé és ne mozduljanak. A mellény csak a fejüket védi, de a táska akár életmentő is lehet.
Jack kételkedett az információban. Egy ilyen táska éppen csak akkora volt, hogy a fejüket eltakarja, de kényelmes legyen. Katonai darab volt, de ettől még nem golyóálló. Ugyanakkor a fiú biztos volt benne, hogy mindent megtesz, ha kell azért, hogy túlélje.
-Ha túlélik az első várost El Talifot akkor elérik a biztonságos töltőállomást. Ha eddig eljutnak, gratulálok, a neheze csak ezután jön. Éjszaka fognak haladni és hajnalban elérik, a másik várost majd innen utaznak tovább a fúróig. Az eredeti terveket töröltük, nem lesz második megálló. Elegendő benzint kapnak ahhoz, hogy elérjék a fúrót, de ha élni akarnak, javaslom, ne aludjanak el csak a fúrónál.
Jack idegesen gyűrögette a kezére lógó kabátját. A sereg már megint nem tud alkalmazkodni az istenverte tervekhez. Hosszú órák után még a katonák is álmosak lesznek. Mi van, ha rajtuk ütnek? Jack csak abban reménykedett, hogy téved.
Három óra indulásig.
A mérnök fiú idegesen sétált fel-alá a bunkerben és bár tudta, hogy pihennie kellene a kapott hírek túlságosan aggasztották ahhoz, hogy aludni tudjon. Jack nem az az ember volt, aki gondolkodás nélkül belement mindenbe, épp ellenkezőleg. Ő volt az, aki mindig tett intézkedéseket és ez nem volt másképp ezúttal sem.
Táskájába egy alapvető orvosi csomagot csúsztatott, ami csak arra volt alkalmas, hogy sebeket láthassanak el vele és esetlegesen pár órával meghosszabbítsák a sérült életét, a csomag mellé egy kést is vásárolt az egyik tengerészgyalogostól, amit szigetelőszalaggal gondosan a lábszárához kötözött. A kosárcsapat két palack vizet is adott a fiúnak, amiket Jack a felszerelésébe rejtett aztán a táskájába rakta.
Nem félt, hogy bárki is ellopja a vizet, de ha esetleg a sivatagban rájuk lőnek és eltalálják a táskát a fémből készült szerszámok megvédhetik őt és a sivatagban értékes kincset is. A fiú hamar rájött, hogy nem csak ő készül fel hanem Trekkford is és ez a tény eloszlatta a mérnökben dúló utolsó kétségeket is. A magányos farkas még legalább négy tárat vásárolt a magával hozott pénzből és gondosan elcsomagolta őket. Jackben egy percnyi kétség sem volt azzal kapcsolatban, hogy a fiú a csőre töltött fegyvert mindig kézügyben fogja tartani, és ha kell (Jack-el ellentétben) képes kioltani egy ember életét is.
A többi társát a tájékoztató óta nem látta, ugyan a csapat tagjai néha feltűntek semmi olyat nem csináltak, ami arra utalt, hogy a közelgő utazás különösebben zavarná őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése