Egy cím nélküli történet-15. rész

Itt is van a történetem következő része, jóval hosszabb lett és végre tartogat izgalmakat is, jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek.


Épp csak felkelt a nap, de a lázadók már talpon voltak, bakancsok csattogása, motorzúgás és arab nyelvű üvöltözés hangja koronázta meg az amúgy is kellemetlen reggelt, Jack felült és megkísérelte kidörzsölni az álmosságot a szemeiből, több-kevesebb sikerrel.
Miután kissé magához tért és lerázta magáról az álom maradékát felkelt, magára húzta lábbelijeit majd koppintott az ajtóra, ami kisvártatva feltárult és belépett rajta az őrzésével megbízott Hajji katona. Csak biccentettek egymásnak köszönésképp mielőtt Jack feltette a kérdést
- Mi ez a zaj? Megtámadtak bennünket? – A katona megcsóválta a fejét, majd ellépett az útból, hogy kiengedje a fiút, ha az esetleg saját szemével győződne meg a kinti eseményekről.
- Nem, nem támadtak meg minket, éppen ellenkezőleg mi készülünk támadni. – Jack felvonta a szemöldökét majd megindult ki a szobájából egyenesen az udvar irányába.
A barlang a megszokottakkal ellentétben hihetetlenül tömött volt, minden teremben, minden folyosón nyüzsögtek a fegyveres Hajjik akik láthatóan nem védelemre készülődtek, hátukon táska volt illetve lőszer öveket is viseltek, hogy maximalizálhassák a maguknál hordható lőszer mennyiségét.
Jack azt is megfigyelte, hogy a Hajjik azonos terepszínű ruházatán különböző megkülönböztető jelzések vannak, egyes jelzések ismerősek voltak a fiú számára azonban más jelzéseket teljesen idegennek talált.
Az út most hosszabbnak bizonyult mivel rendre másra belebotlottak valamilyen akadályba, néhány ajtóban lőszert osztogató önkéntesek tartották fel őket máshol a különlegesebb fegyverrel felszerelt Hajjik közt való átjutás jelentett gondot.
Mire a fiú elérte a barlang végét már folyt róla az izzadság, ez részben az akadályoknak részben annak volt betudható, hogy a nagy tömeg miatt az oxigénszint némileg alacsonyabb volt a megszokottnál.
A barlang száján beszűrődő fény az utolsó mentsvár képében tetszelgett a fiú előtt, megszaporázta a lépteit majd mintha csak üldözték volna kirohant a bejáraton, azonban még mielőtt fellélegezhetett volna elé tárultak a kint uralkodó viszonyok.
Az önkénteseket úgyszintén felszerelték, csapatokba osztva, hatalmas fegyelmezett alakzatban álltak és várták a parancsot. Az egyes csapatok mellett teherautók álltak, néhány igencsak rossz állapotban volt más járművek azonban alaposan meg voltak erősítve, egy-egy járművön géppuska is helyet kapott.
Ezen kívül négy csoportot beosztottak egy kommandóba, minden kommandó a szállítójárművön kívül kapott egy komolyabb járművet. Ezeket tankok képviselték, de azok a kommandók, amiket csak három vagy két csoport alkotott nem kapott csak átalakított autót, amit felpáncéloztak és elláttak géppuskával.
Ha a fiú álla nem lett volna rögzítve a természet által valószínűleg most a földet súrolta volna, sosem gondolta, hogy a táborban lévő katonák száma ennyire nagy, kezével leárnyékolta szemeit, és megpróbált ismerős arcokat kiszúrni a tömegből.
A következő pillanatban lövések dördültek, és a tömeg hírtelen elcsendesedett, mindenki megállt és a szemeiket a sziklafal egyik kiszögellésére szegezték. A fiú csak ekkor vette észre, hogy Elkhimár legmagasabban lévő lakrészét figyelik. Ő is odaszegezte a tekintetét érdeklődve, várva vajon mi fog történni.
Két alak tűnt fel a sziklafal tetején, kezükben valamiféle összetekert dolgot hoztak, csak mikor letették a földre és legurították jött rá a fiú, hogy zászlók azok. A két büszke zászló körbefogta a kis erkélyt, megmutatva az újaknak, hogy hova kell figyelniük.
Olyannyira nagy lett a csend, hogy a barlang árnyékában feltáruló ajtó kattanása tökéletesen halható volt, egy árnyék lépett elő, majd ahogy elérte az erkélyt láthatóvá vált. Elkhimár volt az mögötte a lázadók néhány vezetőjével.
- Katonák, fivéreim, barátaim! – Bár a férfi nem kiabált, hangja tökéletesen hallható volt hála annak, hogy a tábort falak vették körbe. – Eljött a mi időnk, ma egy hatalmas löketet adhatunk a lázadásunknak! Mint már bizonyára tudjátok, ma lerohanunk egy fegyverraktárt. – Jack le sem tagadhatta volna a meglepettségét, érdeklődve hallgatta a vezért, mint mindenki.
- Testvérek, harcunkban ez hatalmas löket lesz, ha ma győzünk a gyengébb táborokat is lehetőségünk lesz felszerelni és ezzel elfoglalhatjuk majd azokat a területeket, amiket eddig még nem tudtunk. Nem áltatlak titeket, ez itt még nem a vége, de ha ma győztök, hamarosan már nem kell félelemben élnetek, tiétek lesz minden. – A katonák egy pillanatig újongva ünnepelték a szavakat majd megint elcsendesedtek.
- Most kell megmutatnotok mennyit tanultatok, most kell megmutatnotok, hogy nem azok vagytok, akiknek hisznek benneteket, nem terroristák, nem ostoba fegyvertelen parasztok, egy sereg vagytok, egy testvériség egy erő, amitől rettegnie kell minden ellenségnek! – A sereg megint hangos kiabálásban tört ki ezúttal azonban nem csendesedtek el csak mikor a vezér intett nekik.
- Mennyetek és vegyétek vissza mindazt, ami a tietek volt, vágjátok le a kígyó fejét és holnapra már nem marad, belőle semmi győznötök kell, mert a vereség szóba sem jöhet Győzni fogtok ma és, holnap is, győzni fogtok minden csatában utána pedig tietek lesz minden, amit csak akartok! – Ekkor a rangban a vezért követő Adel Da'ud Fadi a vezér mellé lépett, megragadta a kezét és a magasba emelte.
- Tiszta vér, tiszta hatalom! – Kiáltotta a lázadás jelszavát, amit a sereg átszellemülve üvöltött vele együtt, ekkor a Hajjik kiléptek a barlangokból, minden csoporthoz csatlakozott négy elit harcos, ezen kívül minden kommandó kapott két különleges fegyverzetű Hajjit is, azonban az elit harcosok annyira sokan voltak, hogy még így is tudtak alakítani négy kommandós egységet.
Elkhimár előre lépett, és hirtelen megint csend borult a táborra, a Hajjik egyszerre mozdultak, fegyvereiket tiszteletadásra emelték, majd a sereg felé fordultak, fegyvereiket a földig engedték, majd tisztelegtek az önkéntesek felé.
- A Hajjik készen álnak, bízzatok bennük, majd ők vezetnek benneteket és a legnagyobb káosz közepén is képesek lesztek egységként dolgozni. Soha ne veszítsétek szemetek elől a célt, nem meghalni mentek, hanem harcolni, megparancsolom, hogy senki nem halhat meg mindaddig, amíg meg nem ölt legalább negyven ellenséget! Megértettétek?! – A katonák egyszerre harsogták az igent, a Hajjik csak finoman bólintottak.
- Nem rég arra kértünk titeket, hogy írjatok búcsúlevelet a szeretteiteknek, most vegyétek elő a leveleket. – A katonák teljesítették a parancsot, miközben a Hajjik csak mozdulatlanul figyelték őket.
- Most pedig tépjétek szét a leveleket, nem ti haltok meg, ma ők halnak meg mind egy szálig! Ma az ő családjaik fognak gyászolni! Mi már gyászoltunk rengetegszer! Ne feledjétek a lebombázott táborainkat! Ne feledjétek a lemészárolt családokat! Ne feledjétek a bebörtönzött és megkínzott testvéreinket! Hát azt mondom elég! Azt mondom elég! – A katonák láthatóan nem feledték a vezér által felemlegetett borzalmakat, jó néhányan görcsösen markolták fegyvereiket, mások dühükben a fogukat csikorgatták vagy ökölbe szorították a kezeiket.
- Nem vagytok egyedül! Két tábor fiai vagytok, mutassátok meg, hogy mi egység vagyunk azokkal a mészárosokkal szemben, akik rátok várnak, elbízták magukat, mert távoli fedezékükből le tudtak bombázni ártatlanokat hát most feltöröljük velük a padlót és visszavesszük az országot! – A katonák fegyvereiket a magasba emelve üvöltötték a nagyvezér nevét és harsogtak különböző szavakat, mint az úgy legyen, az esküszünk, vagy a megfizetnek.
- Most már készen áltok, ne féljetek, mire újra leszáll, a nap már a győzelmet fogjátok ünnepelni- A katonák újból igent harsogtak majd a lázadás jelszavát kezdték, együtt igazi egységként kiabálni. Tiszta vér, tiszta hatalom!
Da'ud Fadi újra kilépett a vezér árnyékából, kezével intett és a sereg hirtelen mozgásba lendült, mindenki megkezdte a beszállást a járművekbe, kivéve a Hajjikat, akik most hirtelen összecsapták a lábaikat, fegyvereiket a hátukra vették majd kezeiket szorosan a testük mellé engedték, ezek után egyszerre csak fejükkel mozdulva jobbra néztek.
Jack ekkor pillantotta meg a közeledő alakot, akit figyeltek, Najjar Khaleel volt az, a férfi, aki a kiképzésüket felügyelte, a férfi, aki magához vette őket, a férfi, aki új reményt adott nekik, amikor mindenki elfordult tőlük és magával vitte őket, hogy elit katonává válhassanak.
A Hajjik ugyan Elkhimár szolgálatára esküdtek, jól láthatóan sokkal jobban tisztelték Khaleelt, egy pillanatra sem vették le róla a szemeiket, amikor elhaladt egyikük előtt az rögtön felemelte a fejét és arabul csak annyit mondott: Apám.
Mikor Khaleel elsétált a jókora sorfal előtt visszaindult és pontosan középen megállt. Egy pillanatig végignézett a katonákon majd halkan szólt. – Egykor üllők voltatok, most kalapácsok vagytok. Egykor csak húsok voltatok, amiket szabdaltak, de most ti vagytok a kardok! Tudom, hogy nem vallotok kudarcot, tudom, hogy nem volt hiába a hosszú kiképzés, tudom, hogy ma győzni fogtok. Készen áltok? – A Hajjik fél térdre ereszkedtek és egyszerre mondtak igent. Khaleel csak bólintott.
- Mikor megérkeztek azt akarom, hogy mind itt legyetek dicsőségben, védjétek a mieinket és ne kegyelmezzetek, ha az utatokba állnak, ti vagytok a jövő szele, egy megállíthatatlan vihar, csapjatok le kegyetlenül. Induljatok fiaim. – A Hajjik megint egyszerre feleltek: Igen, Atyám!
Ezek után kettesével elhaladtak Khaleel mellett, aki megérintette a vállukat, ezzel szimbolikusan áldását adva mindarra ami ezek után történni fog a ,,fiaival,,. Hamarosan már mindenki a járműveken volt, Elkhimár adta meg a végső jelet és a hatalmas sereg megindult, a motor zaj hihetetlen volt azonban csakhamar teljesen néma lett minden, ahogyan az átalakított járművek eltűntek a távolban.
Jack érdeklődve nézett körbe, hihetetlenül üres volt minden, a nők és a gyerekek most merészkedtek csak ki a barlangokból ahonnan hallgatták a beszédeket, majd mintha misem történt volna visszatértek a napi teendőjükhez.
A fiú csak ált ott és még mindig libabőrös volt a beszédtől, aminek hatása alól ő sem tudta kivonni magát, a karizmatikus vezér kiváló szónoknak bizonyult, még Jack is úgy érezte, hogy kész életét adni a lázadásért. Csak akkor rázódott kissé vissza a valóságba, amikor valaki megfogta a vállát. Összerezzent és hátra nézett, majd mosolyogva vette tudomásul, hogy Cristopher az.
- Jól érzed magad haver? Már figyellek egy ideje és meg sem moccantál, már azt hittem megártott neked a napsütés. – Jack megrázta a fejét, hogy jelezze, tökéletesen jól van.
- Tökéletesen jól vagyok, csak azt hiszem a kelleténél jobban a hatása alá kerített ez a beszéd. Korábban is tudtam, hogy vannak jó és rossz szónokok de, hogy egy ember erre képes –szusszant a fiú – Azt azért nem hittem volna. – Cristopher csak bólogatott bőszen jelezve, hogy tudja, miről beszél a barátja.
- Meg kell hagyni nem is volt annyira rossz. – Mosolyodott el a katona. – Kár, hogy szavakkal még sosem nyertek háborút. – Jack felvonta a szemöldökét és érdeklődve nézett társára.
- Hogy érted ezt? Szerinted nem állnak még készen? Nekem eléggé úgy tűnt, hogy igazi sereggé formálódtak. – Cris megcsóválta a fejét.
- Őket már hosszú ideje képzik, mindkét tábor legjobbjait láttad, de tartok tőle ez is kevés lesz. Valódi katonák ellen fognak harcolni, ők pedig csak az alapokat ismerik. Remélem, tévedek, de szerintem nem fognak nyerni. – Jack csak legyintett.
- Láttad azokat a Hajjikat? Úgy emlékszem veled is elbántak. Egy ekkora csapat már önmagában elrettentő, szerintem, ha meglátják, őket eldobják a fegyvereiket és elmenekülnek. Simán van esélyük nyerni. – Cristopher elmosolyodott barátja optimizmusán.
- Neked legyen igazad. Egy vereség nagyon demoralizáló lenne, jelen pillanatban, akár tömeges dezertáláshoz is vezethet. – Morfondírozott a katona inkább csak magának miközben kezével az állát dörzsölgette.
- Csak nem félted a lázadókat? – Mosolygott a fiú, de válasz helyett csak egy jókora koppintást kapott a homlokára. – Hiába akarsz keménynek tűnni, ne tagadd megkedvelted őket! – Cris morgott egy sort majd mély levegőt vett és lassan kifújta.
- Nem mind rossz emberek. Kár volna elveszteni téged, mindazonáltal érted nem kár, ha tovább bosszantasz, eláslak fejjel lefelé. – A fiú csak mosolygott a fenyegetésen majd érdeklődve körbenézett.
- Mit gondolsz nem nagy felelőtlenség őrség nélkül hagyni a tábort? – Cris körbenézett majd újra barátjára szegezte a tekintetét.
- Te gondolkozol is néha? Ha a tábort nem őrzik, akkor ezek kik? –bökött a katona a Jack mögött álló Hajjira. – Elkhimár sosem követne el ekkora hibát, maradtak még itt Hajjik, sőt még kéttucatnyi önkéntes is van itt azok közül, akik csak nem rég érkeztek vagy nem bizonyultak elég képzettnek az éles harcokhoz. – Jack belátta, hogy Elkhimár valóban okosabb annál, minthogy őrizet nélkül hagyja a tábort, de akkor sem olyan fából faragták, hogy csak így nyerni hagyja a katonát.
- De be kell ismerned, hogy a létszám csökkent, kevesebb itt az őrség, mint korábban. Talán nem lesz elég, ha nagyobb támadás ér minket. – Cris bólintott, most nem volt kedve vitába szállni megadta magát.
- Igazad van, de ez legyen az ő gondjuk. Mi lenne, ha kicsit többet tudnánk meg arról, ami történt? – Érdeklődve pillantott Cris a mérnők felé.
- Mire gondolsz konkrétan? – Kérdezett vissza a fiú érdeklődve.
- Arra, hogy találunk valakit, aki okosabb nálunk. Ez a te esetedben nem lesz annyira nehéz. – Sóhajtott a katona, de barátja kissé lassú gondolkodását betudta annak, hogy még korán van és a fiú minden bizonnyal fáradt, majd megindult a barlangok felé. Jack nem sokkal lemaradva, némi morgás kíséretében követte.
Öt perc telhetett el a két férfi csendben sétált át az egyik folyosón egyenesen egy mélyen fekvő, megerősített terem felé. Mint azt megtudták néhány gyerektől a vezérek ide húzódtak vissza, és innen koordinálják a csapatok mozgását és felügyelik az akciót.
Halkan sétáltak nehogy, esetleg megzavarjanak valakit, illetve túl nagy feltűnést sem akartak kelteni, a két kísérő ösztönösen hang nélkül lépkedett, de a két barát nagyon óvatos volt, hogy halkan sétáljanak.
Ebben a mélységben már nem volt természetes fény, ahogyan közeledtek már csak a lámpák nyújtottak némi segítséget a tájékozódásban, az őrök létszáma is megnőtt, a Hajjik ide lent már más színű álcaruhát viseltek így beolvadtak a sötétségbe, szinte láthatatlanok voltak, ám ahogy a két férfi közeledett kiléptek a fénybe, hogy ne ijesszék meg őket.
Mindkettejüket meglepte, hogy gond nélkül átengedték őket annak ellenére, hogy a szobában komoly dolgokról értekeztek, amik rossz kezekben veszélyeztették volna a támadás sikerét, sőt akár a bukását is okozhatták volna.
Hamarosan átléptek az utolsó ellenőrző kapun és máris a szoba ajtójában álltak. Cris koppintott egyet majd nyitotta is az ajtót. Odabent mindenhol lámpák világítottak, a terem közepén egy nagy asztal volt rajta a fegyverraktár modellje, amit éppen Ra'id Saad és Misbah Kaliq tanulmányozott érdeklődve.
A terem egyik szélénél egy számítógép volt, több monitorral, amiken kép is volt, illetve egy rádióvevővel, amin keresztül Elkhimár kapcsolatot tartott a támadás vezetőjével. Elkhimár mellett ült Adel Da'ud Fadi aki látva a belépő két fiút azonnal eléjük sétált.
- Ti meg mit csináltok? – Érdeklődött a férfi, láthatóan kissé ideges volt, de a két barát csak gyanakodhatott, hogy a támadás miatt aggódik vagy esetleg valamit vár és azért ideges, mert esetleg nem érkezik meg.
- Csak gondoltuk megtudjuk mi történt, mert elfelejtettetek minket tájékoztatni arról, hogy kiürítitek a tábort, mert meg akartok támadni valakit. – Cristopher szólt, mert Jack el volt foglalva azzal, hogy mindent megnézzen a szobában már amennyire azt belátta az ajtóból.
- Nyilván elnézed nekünk, el voltunk foglalva azzal, hogy felkészítsünk mindent és mindenkit, hogy sikerrel járjunk. Nagyon szívesen beavatlak most. – Ezzel a férfi félreállt és beengedte a két barátot.
- Nos, mi is történt pontosan? – Érdeklődött Cris miután belépett, csak halkan kérdezett, nehogy esetleg megzavarjon valakit a komolynak tűnő munkában.
- Tudomást szereztünk egy nagyobb raktár központról ahol a kormány erők jelentős lőszer és fegyver tartalékot halmoztak fel elegendőt ahhoz, hogy robbanásszerűen növeljük vele a táboraink, csapataink számát. – Cris érdeklődve hallgatta a férfit, Jack nem különben.
- Nem látok itt minden vezért. Ki vezeti a támadást?- Érdeklődött a katona amit Fadi mosolyogva nyugtázott, örült neki, hogy a katona ennyire szemfülesnek bizonyult, bár néhányukat csak látásból ismerte a hiányukat észrevette.
- Közös döntésünk alapján a támadást Kadin Latif vezeti mivel úgy láttuk, hogy ő rendelkezik a lehető legtöbb harctéri tapasztalattal, jól átlátja a csaták káoszát és meglehetősen nagy köztiszteletnek örvend az önkéntesek közt. – A katona csak bólogatott mintegy nyugtázva a döntést, jelezve, hogy egyet ért.
- Ezen túl – Folytatta a férfi – Kadint támogatja az akcióban résztvevő másik tábor vezetője is, mivel a csapataink létszáma viszonylag nagy így legalább ketten kellenek, hogy egészen átlássák a csatateret és sikerre vigyék a küldetést. – A két érdeklődő csak csendben bólogatott, végül Cris szólalt meg.
- Mikor ide jöttünk, több kormányzati emberrel is volt alkalmam beszélgetni, bár az eszközeik nem a leg modernebbek, kétség sem fér hozzá, hogy nem ostobák. Nagy erőknek parancsolnak, még most is, hogy több terület a tietek. – Fadi megfordult és várta vajon hová akar kilyukadni a katona.
- Nem akarok kioktató lenni. – Vett mély levegőt a katona – De sokszor nem minden az, aminek látszik, jobb kétszer is megnézni mielőtt eldöntjük, hogy vajon mi is az, amit látunk. – Jack meglepetten nézett barátjára, hiszen az épp most látta el jó tanáccsal a lázadókat, végül azonban úgy döntött nem szól semmit.
- Alaposan megterveztünk és átnéztünk mindent, nem áldozunk életeket a semmiért, a kémeink megerősítették, hogy a raktárak tömve vannak, illetve azt is megerősítették, hogy a körzetben nincsenek rejtett egységek. – Mondta Fadi majd megállt a terem közepén helyet foglaló terepasztalnál.
Kezét az útra tette majd egyik ujját végighúzta az út mentén egészen a raktár épületek apró makettjeihez. Bábuk sorakoztak, pontosan azokon a helyeken ahol a lázadók emberei jelentették az őrséget. Néhány tankot jelképező bábu is volt illetve kettő ágyút modellező is, amiket a két barát érdeklődve méregetett majd egymásra néztek és bizonytalanul pusmogtak valamit.
- Legyen hitetek. Ez a győzelem most a mienk lesz, efelől nincs kétségem, felkészültünk mindenre. Hosszú ideje tart a háború, küzdelemben jóformán semmit nem foglaltunk még el, csak átálltak hozzánk, most ideje, hogy mi is vért ontsunk, mert úgy tűnik a béke csak a vérrel itatott földeken tud megteremni. – Sóhajtott a férfi, de a két barát aggódását nem tudta maradéktalanul eloszlatni.
Ekkor azonban a társagásnak véget vetett a rádió hangja, eleinte csak zaj volt, majd némi állítgatás után, amit az egyik ott lévő kisegítő elvégzett a zajok hangokká tisztultak, és Kadin Latif hallhatóvá vált, hangja betöltötte az egész termet, kiabálni kellett valószínűleg a motor hangos zaja miatt.
- Hallotok engem? Hahó… Hall valaki engem? – Elkhimár mind, aki most ébresztettek fel, összerezzent majd a rádióhoz kapott és a szájához emelte, újabb állítgatást követően már válaszolt is.
- Itt a bázis, hallunk téged barátom. – Csend következett, de ez sem szegte kedvét az immár mosolygó vezérnek. A terem vele együtt örvendett, mindenki éberen fülelt, nem akartak lemaradni semmiről.
- Minden a tervek szerint alakul, ismétlem minden a tervek szerint alakul, hamarosan helyére kerül az ajándék, biztosan imádni fogják. – A két barát megint összenézett, nyilván való volt miről beszél a két magas rangú férfi, nyilván valóan nem is akarták kódolni a beszédüket csupán nem akartak nyílt tényeket közölni.
- Rendben van, elvárom, hogy minden részletet elmondj amint időd van barátom. – Szólt vissza a vezér majd letette a rádiót és újra a kamerák képét kezdte nézni, amiknek minőségén éppen próbáltak javítani a teremben lévő önkéntesek.
- Megértettem öreg barátom. – Jött a válasz kisvártatva majd elcsendesedett minden, némi recsegés volt csak hallható, de kis idő elteltével az is megszűnt. Adel Da'ud Fadi elégedetten mosolygott majd a teremben lévőkön végigfutatta tekintetét.
- Gratulálok emberek szép munka, a kapcsolat működik és ez az önök érdeme, azonban ne lazuljanak, a neheze még csak most jön, fokozott figyelmet kérek mindenkitől. – Elkhimár hálásan biccentett barátja felé, már ő is fontolgatta a köszönetmondást, de nem akarta magára hagyni az úton lévő egységeket egy pillanatra sem.
A beszédet követően csend borult a teremre, a két barát pedig mivel haszontalannak érezte magát inkább távozott, hagyva a többieket dolgozni. Mindkettejükben kérdések és kétségek egyvelege kavargott, de mindketten úgy döntöttek, hogy inkább megvárják, hogy végződik ez az egész.
- Nézzünk be a barátnődhöz. – Jelentette ki Cristopher majd irányt váltott és meg sem várva az építész válaszát megindult az orvosi részleg felé, Jack megrázta a fejét, hogy lerázza magáról a hallottak súlyát majd barátja után indult.
- Te is tudod, hogy nem a barátnőm. – Morrant amint utolérte, de nem jött válasz, láthatóan a katona fejében is a hallottak jártak és most túl elfoglalt volt ahhoz, hogy válaszoljon. Az út hátralévő részét csendben tették meg, csak lépéseik zaja hallatszott a kiürült barlangrendszer folyosóin.








Jó öt óra is eltelt már mióta Kadin Latif utoljára felvette a kapcsolatot az otthon maradottakkal, kezében távcsövével érdeklődve fürkészte az ellenséges fegyverraktárát, hátha kiszúrja egy esetleges csapda jeleit.
Néhány másodpercig szemlélődhetett csak, amikor egy Hajji lépett mögé, ha ne csapta volna oda a lábát valószínűleg észre sem vette volna a terepszínű ruhát viselő katonát, aki finom alig észrevehető fejbiccentéssel üdvözölte felettesét majd jelentett.
- Parancsod szerint felmértük a terepet, elég közel jutottunk ahhoz, hogy mindent láthassunk. A tábort jelentős számú ellenség őrzi azonban a katonák nagy része a raktárakkal szemben lévő barakkokban van. – Kadin Latif leengedte a távcsövet majd elégedetten bólintott egyet, jelezve a katonának, hogy a többi dolog is érdekli.
- Jelentős számú lövész van a tetőkön, legalább húszan vannak minden épületen, ezen túl az épületek között is járőröznek, illetve kiépített géppuskaállások védik mindkét kaput. Pár emberem páncélosokat látott, de nincsen bennük ember. Legalábbis egyelőre. – Latif elgondolkodott egy pillanatra majd intett a katonának jelezve, hogy folytassa.
- Az embereim megnézték az ágyúkat, működőképesek, de a tüzérek jelenleg nincsenek a helyükön, viszont ha lesz, idejük kezelni őket a veszteségeink nagyon gyorsan megnőhetnek. – Latif megtörölte a homlokát majd a távcsövén keresztül vetett pár pillantást az ágyúra.
- Mit gondolsz, végre tudjátok hajtani a nektek adott feladatot? – A Hajji egy percig sem tétovázott, kezét ökölbe szorította majd a parancsnokra nézett és egyenes választ adott.
- Nálunk jobban senki nem lenne képes rá. – Latif bólintott, mivel ezzel ő is tisztában volt, leengedte a távcsövet majd felkelt.
- Készítsd az embereidet, hamarosan megkezdjük a támadást. – A Hajji bólintott majd elsétált, a vezér pár pillanatig figyelte majd ő maga is elindult a domb aljában várakozó tisztek felé. A lent várakozók érdeklődve fürkészték a vezetőt.
- Minden készen áll? – Hangzott a kérdés, az egyik tiszt kilépett a sorból majd gyors tisztelgést követően jelentett.
- Parancsod szerint a lövészek a helyükön vannak, a katonáink körbe zárták a bázist és a rohamcsapatok is felkészültek a támadás megindítására. – Latif elégedetten bólintott, átadta a távcsövet az egyik segédnek majd visszafordult a tisztek felé.
- Mindenki a helyére, még egyszer ismertessék, a katonákkal a feladatokat majd várjanak a jelre, és az égre kérem, tartsák magukat a tervünkhöz. – A tisztek szinte egyszerre bólintottak majd elhangzott a lázadás jelmondata és mindenki ment elfoglalni a helyét.
Kadin Latif mély levegőt vett, újra meg kellett törölnie a homlokát mivel, bár sosem vallotta volna be, ideges volt. Az övén helyet foglaló pisztolytáskához nyúlt majd kibiztosította a fegyverét és a saját egységéhez csatlakozott.
Mindenki tiltakozása ellenére ezúttal is ragaszkodott hozzá, hogy az elsők között mehessen csatába, az őrzésére kirendelt Hajji már várta őt, átadta neki a különleges faragott mintával megjelölt AK-47 gépkarabélyt majd mindketten csatlakoztak a katonákhoz.
A terveknek megfelelően egy a tábor kapujától kétszáz méter távolságra lévő homokdűne rejtekében várakozott az egység. Az élen két tank ált, a bestiák elég vastagok és magasak voltak ahhoz, hogy megvédjék a nyomukban haladó gyalogosokat a golyózáportól.
Azonban még ezek a fémszörnyek sem tudtak volna áttörni a fegyverraktár kapuját így előbb egy Hajji különítménynek kellett azt kinyitni, ez volt a legkényesebb pontja a tervnek, ha a Hajjik hibáznak az egész terv kártyavárként omlott volna össze.
Hoszú csend következett, Latif felkapaszkodott az egyik tankra majd koppintott a páncélozott tetőn, az ajtó felnyílt és a tank parancsnoka a kezébe nyomott egy rövid hatótávú rádiót, a vezér csak kétszer benyomta a gombot, ami elég volt ahhoz, hogy a várakozó Hajjiknak megadja a jelet.
Mivel a különleges katonák a lebukást veszélyeztették volna azzal, ha beszélnek egy mesterlövész, aki elég magasan volt figyelte a különleges csapatot és közben kézjelekkel jelentette a történéseket.
A rádió hangjára a különítmény, kúszásban megindult a kapuk felé, szinte láthatatlanok voltak a ruházatuknak és arcfestésüknek köszönhetően, mégis nagyon óvatosan mozogtak, hosszú percek teltek el mire a mesterlövész jelentette, hogy megközelítették a kaput.
A kapu előtt tíz katona ált, mindkét oldalon öt, ha nem lettek volna elfoglalva a csevegéssel, talán lett volna valami esélyük, hogy elkerüljék a csúnya véget. Amint közel értek a Hajjik mint a sasok lecsaptak, valósággal a semmiből tűntek elő, késeikkel egyetlen pillanat alatt végeztek az őrökkel.
A parancsnokuk ezután jelzett, két katona a falaknak vetette a hátát, megmarkoltak két kiálló vasdarabot ezzel alkotva emberi létrát társaiknak, akik a következő pillanatban már bent is voltak, a lent álló két őrt a levegőből érte a halál, a beugró Hajjik a késeiket használva semmi perc alatt véget vetettek az életüknek.
Miközben az erősítés is átérkezett az elsőnek érkezők végeztek a kaput felügyelő, éppen alvó gépésszel és kinyitották a kaput. A lövész már nem is jelentett mivel megérkezett a jel, minden mesterlövész tüzet nyitott a tetőkön lévő őrökre és azok szinte mind meghaltak, a tankok ekkor megindultak a tábor felé nyomukban a gyalogsággal.
A bent lévő Hajjik elővették a hátukon lévő lőfegyvereiket és elfoglaltak két géppuskaállást majd tűz alá vették a barakkokból kirohanó őrséget. Ekkor elszabadult a pokol, a tábort körbevevő katonák a rakétavetőkkel össztüzet zúdítottak előbb a falra majd amint az átszakadt a barakkokra.
Hamarosan a háromból két épült lángba borult, aki kijutott azt géppuska tűz fogadta, azonban az őrök még nem adták fel, egy csapat elérte a tankokat, egy másik csapat pedig gyorsaságát kihasználva elfoglalta az egyik ágyút, több katona kirohant a raktárakból és tüzet nyitott a Hajjikra.
Kiabálás, hallatszott majd a tankok tüzet nyitottak, csak gyorsaságuknak köszönhető, hogy a Hajjik időben elfutottak, ugyanis az egyik géppuskát eltalálta egy tank repeszgránátja, füst golyó szállt fel miközben a különleges katonák próbáltak fedezékbe jutni, a másik csapat elhagyta a géppuskaállást és az egyik raktár falához tapadva össztűzzel igyekezett fedezni társait.
Ekkor érkezett a táborba Kadin csapata, a két tank átgurult a füstön és tüzelt, egy lövedék tűzgolyóvá változtatta a kormány egyik tankját, míg a másik egy csapatnyi előrenyomuló katonával végzett, Kadin intett és a lázadás katonái a raktárak falaihoz rohanva foglaltak harcállást.
A vezér a Hajjikhoz csatlakozott, majd igyekezett pontosabban felmérni a helyzetet, a tankjaik újra tüzeltek majd hogy elkerüljék a találatokat a raktárak közé kanyarodtak, ahogy azt korábban elrendelték nekik.
A tank teteje kinyílt, a parancsnok pedig kidugta a fejét, kérdőn nézve Latifra, hogy most mit tegyenek. Az idősebb vezető, nem habozott, felkapaszkodott a járműre majd a férfi fülébe üvöltve kezdett magyarázni.
- Kimentjük a Hajjikat! – Kiabálta majd a fél úton elakadt elit katonák felé bökött, a harcosok nem tudtak csatlakozni a többiekhez, az ellenséges tűz egy omladozó falhoz szorította őket, ami nem nyújtott túl sok fedezéket.
- Ha az leomlik nekik annyi! Szóljon a másik tanknak, ha a Hajjik megmenekültek lője ki a jelző lövedéket, jöjjön a sereg többi fele! – A parancsnok bólintott majd visszabújt a járműbe, Latif leugrott majd intett a harcosoknak, hogy csatlakozzanak, a tank megindult előre, de csak lassan, hogy fedezze a fedezékében mellette haladó harcosokat.
A tank épp csak kiért a fal mögül heves golyózápor fogadta, a kezdeti sokkból az őrség gyorsan talpra ált, mindent bevetettek, hogy megvédjék az értékes készleteket, Latif és a harcosok amint esély adódott kilőttek a tank mögül végezve egyé-egy katonával, de eközben ők is vesztettek embereket.
Végül a tank tüze bizonyult döntőnek, a repesz lövedék a katonák közé csapódott mindenfele juttatva a gyilkos szilánkokból, a védők gyorsan szétszéledtek, így Latif elérte a Hajjikat, gyorsan felvették a sebesülteket majd tovább nyomultak a másik raktár faláig.
A következő pillanatban a másik tank a levegőbe lőtte a jelző lövedéket és a sereg másik fele megindult a bázis felé, csakhogy ennek ára volt, a tank a következő pillanatban a levegőbe repült, az ellenséges tankok tüze miatt.A másik tank rögtön fordulni kezdett, hogy visszalőjön ám két találatot is kapott, csak a szerencsének volt köszönhető, hogy nem robbant fel, a személyzet kiugrott és a katonákkal együtt fedezékbe húzódott.
A következő sortűz már jobb volt és hatalmas robbanás kíséretében a második tank is megsemmisült, Latif idegesen nézett körbe, a raktárak közti utak egyik felén az őrség közeledett, míg másik felől a tankok tizedelték az önkénteseket.
A kétfrontos harc már túl sok volt, az önkénteseket csak a megérkező erősítés óvta meg a megsemmisüléstől, épp időben hangzott fel a harci üvöltés, az őrök megzavarodtak, a lerombolt falakon katonák özönlöttek be a társaik fedező tüzének védelme alatt, a kapu felől autók közeledtek, géppuskákkal, illetve tankok állták el a menekülési utat.
Latif tárat cserélt majd intett a Hajjiknak, akik örömmel követték, gránátokat dobtak az őrök közé majd pontos lövésekkel ritkították az ellenséget, a robbanások nyomán testrészek szakadtak le, de a lövedékek ennél is nagyobb pusztítást végeztek.
Látva vezérük harciasságát a beszorult önkéntesek újult erővel rontottak az ellenségre, a két tank gyors visszavonulóba kezdett, hogy csatlakozzon a lerohant gyalogsághoz, de ezt már nem érték meg, Latif intett és két Hajji azonnal akcióba lendült, rakétavetőkkel tették harcképtelenné az ormótlan járműveket.
Az ágyút időközben néhány önkéntes hathatós Hajji támogatás mellett sikerrel foglalta el, a védők, akik túlélték a rohamot visszaszorult a tankoknak korábban helyet adó építmények és a fal maradéka közé, ott alakítva ki utolsó harcállásukat, de körbezárták őket, immár a raktárak tetején is a lázadók katonái voltak.
Egyik fél sem tüzelt, a beszorított védők idegesen várakoztak miközben a lázadók minden fegyverüket rájuk szegezték. Csend borult a területre, Latif egy leomlott beton gerenda fedezékéből szólt végül a túlélőkhöz.
- Kadin Latif vagyok a lázadók egyik vezetője. Tegyétek le a fegyvert, nincs már értelme a küzdelemnek, adjátok meg magatoknak vagy ez a sivatag lesz a sírotok! – Csend következett, úgy látszott az életben maradottak nem hajlandóak megadni magukat.
- Nem alkuszom istenverte felkelőkkel! - Jött az üvöltés a raktárak felől, majd megint kis csend következett. – Gyertek csak, de minden katonámért tíz embereddel fizetsz! – Kattanás hallatszott majd újra csend lett.
- Tedd le a fegyvert és garantálom, az épségeteket. Elegen haltak meg már, ne áldozz még több embert hiába, ezt már nem nyerhetitek meg. – Latif finomabb beszédstílusra váltott, hátha meggyőzi a konok parancsnokot.
A parancsnok nem felelt, nem úgy az emberei, több katona is a magasba emelte fegyverét majd kisétáltak a fedezékeikből, hogy megadják magukat. A parancsnokuk azonban nem tűrte a dezertálást, kihajolt, hogy lőhessen, de ekkor Latif utolsó csapdája is működésbe lépett, a falról Hajjik ugrottak be majd rövid kézitusa után lefegyverezték a maradék őrséget is.
Hét tiszt, és négy katona térdelt a homokon és előttük az őrséggel megbízott főparancsnok, Kadin elsétált előttük, majd megfordult és újra elsétált. Csalódottságában a fejét csóválta majd megállt és leguggolt egyenesen a főparancsnok elé, mélyen a szemeibe nézett.
- Mivel nem volt hajlandó megadni magát, illetve elzárkózott a tárgyalástól önt, nagyságos uram itt és most a nép árulójának bélyegzem, megfosztom a jogoktól, amiket a tiszti ruha nyújtott volna egy megegyezés estén és a vezér által rám bízott hatalomnál fogva halálra ítélem. – A bajszos férfi válaszul szembeköpte Latifot aki mosolyogva felkelt, megtörölte az arcát majd folytatta.
- A közkatonák, akik hajlandóak voltak megadni magukat szabadon távozhatnak. Akik nem adták meg magukat sajnos értéktelenek. Meghalnak. A tisztek szerencsésebbek, velünk jönnek csere alapnak, imádkozzanak, hogy a kormányuk egyezkedjen. – Ahogy elhangzott a tiszteket megbilincselték, majd a kocsikra pakolták, amiken a Hajjik jöttek, hogy biztosan ne szökhessenek.
A közkatonák szabadon, fegyvereik nélkül távozhattak, jobb híján gyalog nehogy esetleg túl gyorsan visszatérjenek az erősítéssel. Végül miközben az önkéntesek a raktárak kiürítésén áradoztak azokat, akik nem adták meg magukat sortűzzel kivégezték, testeiket a zászlórúd köré kötözték, egyikük kezébe tábla került azzal a felirattal: Közeleg az ítélet, nincs menekvés.
A parancsnokot Latif végezte ki személyesen, nem volt ínyére a feladat, gyors volt és kíméletes, egyetlen lövést adott le a férfi szemei közé és máris vége volt, ezek után mintegy tisztelgés kép a helytállásáért eltemették. A Hajjik közül néhányan összegyűjtötték a lázadók holtesteit és a kocsikra pakolták, hogy méltó helyen temethessék el őket azonban néhány test ott maradt mivel a felismerhetetlenségig összezúzódott vagy megégett.Végül Latif egy listát kapott, egy összegzést, amely eldöntötte vajon megérte-e megtámadni a raktárt, a férfi kissé félve nézett a lapra: ötvenhét halott, kétszáz tíz sebesült, két tank elveszett, két kocsi komolyabb károsodást szenvedett.
A férfi végül is elégedett volt, az ellenség halottainak száma százakra volt tehető, az önkéntesek serege vizsgázott és átment, a veszteségeik az ára annak a győzelemnek, amit hamarosan learatnak majd, a járművéhez sétált, felemelte a rádiót majd amint létrejött a kapcsolat csak annyit mondott: Győztünk.