Egy cím nélküli történet-11. rész

  Hosszas várakozás után itt a történetem következő része. Bocsássatok meg de rengeteg minden közbejött, viszont ahogy megígértem itt a rész és remélhetőleg a következőre már nem kell ennyit várnotok. Jó szórakozást.

Jackel mostanában rengeteg dolog történt, kellemes és borzasztó egyaránt, nem csoda hát ha az ágyon fekvő fiút szépen sorban újabb és újabb álomképek gyötörték. Épp csak elmúlt az egyik már jött is a következő, rövidebb hosszabb időnként a sérülésekkel küzdő agya váltogatta az álmokat és ő tehetetlenül sodródott az árral, nem volt tudatában annak, hogy álmodik ahogyan annak sem ami a valódi világban történik. A fiatal fiú most kívül került a történéseken és saját testének fogja lett miközben a lázadók által a táborba hozatott orvosok rendszeresen bejártak hozzá, hogy a felépülés a megfelelő ütemben zajlódjon le. 

Gondosan beállították a gyógyszereket, rendszeresen kitisztították a sebeket és újra meg újra kivezetették Indianat aki hajlamos volt hosszabb időtartamot tölteni Jack ágya mellett. Ebben az esetben a hosszabb időtartam nem a legmegfelelőbb szó ugyanis a hölgy nem egy esetben négy napot töltött a fiú ágya mellett és csakis az őrzésével megbízott Hajjinak volt köszönhető, hogy nem halt éhen vagy éppen nem száradt ki.

A katona ugyan kezdetben nem igazán törődött a lánnyal elvégre nem pincér volt hanem őr, a munkakörébe nem tartozott bele, hogy ételt és vizet hordjon naponta kétszer, Indiana azonban mint a legtöbb esetben ezúttal is hajthatatlan volt és bombával se lehetett volna kirobbantani az ágy mellől így a nevezetes munkakörbe hamarosan a víz és étel hordás is bekerült.

Ahogyan teltek, múltak a napok a lány szépen lassan hozzászokott ahhoz a helyhez ahova került és megértette, hogy itt mindenki legalább annyira próbál gondoskodni a fiúról amennyire ő. Nem egyszer útban volt amikor a fiú teste szinte tűzbe borult a láztól vagy éppen a légzése mondta fel a szolgálatot a komplikációk miatt, míg ő nagyon megijedt az orvosok berohantak és mivel a fiú számukra csak egy megmentendő élet volt képesek voltak logikusan gondolkodni és cselekedni.

Egy idő után már nem érezte szükségét az őrködésnek, elfoglalta magát a táborban de persze így is szakított időt arra, hogy meglátogassa a barátját a kelleténél talán gyakrabban is, hiába Indiana már csak ilyen, javíthatatlanul aggódós, mentségére szóljon, hogy ezúttal volt ok az aggodalomra. A vörös hajú szépség minden reggel felkelt, bement a táborban lévőkhöz és segített amiben tudott vagy éppen együtt evett a lázadók fegyelmezett és kevésbé fegyelmezett katonáival, vagy csak sétált egyet a tábor határai mentén. Habár nyilvánvaló határok jelölték, hogy meddig mehet ő nem egészen érezte magát fogolynak, kétség sem fért hozzá, hogy inkább kezelték gyermekként akire figyelni kell nehogy baja essen mintsem ellenséges rabként.

Ha rossz helyre akart menni ahová nem léphetett be vagy mondjuk túlságosan óvatlan volt és kilépett egy érkező autó vagy tank elé a kísérője mindig szelíden de határozottan rángatta vissza mint ahogy egy anya húzza magához a bajba került gyermekét. A válogatás amikor az építész csapat túlélő tagjai mellé őröket jelöltek ki körültekintő és megfontolt volt, Indiana kísérője egy türelmes ugyanakkor határozott harcos lett aki képes volt akár szavakkal is megértetni a lánnyal, hogy a táborban mit lehet és mit nem. Ebből a szempontból ellentéte volt Cris kísérőjének. 

Tudva, hogy a katona hajthatatlan lesz és nem feltétlenül éri be szavakkal a vezetők egy erős és keménykezű Hajjit választottak aki ugyan úgyszintén türelmes volt de azért tudta mikor kell odavágni a makacs amerikainak a bajok megelőzése végett. A bölcs döntésnek hála a napok nagyjából eseménytelenül teltek, már amennyiben a lázadók életét eseménytelennek lehet nevezni.

Az álom képek ahogyan a láz is korábban szépen lassan eltűntek, míg előbbi helyét a testi felépülés az álmok helyét a gondolatok vették át, szépen lassan egyre közelebb sodorva Jacket az ébredéshez ami végül be is következett pontosan négy héttel azután, hogy a fiatal építész mérnököt behozták az Alhemdu Talafar tábor sürgősségi ellátójába és gondosan odafigyelve ellátták a sebeit.

Növérek és orvosok egész seregének odafigyelése volt szükséges ahhoz, hogy a fiú életét megmentsék illetve fontosabb élet funkcióit működésben tartsák, a szív működése az első két hétben kritikus volt, kétszer meghalt és kétszer élesztették újra, senki sem tudta milyen okból de megtették, időt és energiát áldoztak arra, hogy a fiú életben maradjon és ennek az eredménye meg is lett, a negyedik hétre a hasán lévő pár hegtől eltekintve teljesen egészséges volt.

Jack szépen lassan kinyitotta a szemeit majd a fejét lassan elforgatva jó alaposan körbenézett, az első dolog amit sikerült megállapítania az volt, hogy egészen biztosan nem a mennyországban van sőt amennyire az arab szőnyegből megtudta állapítani pokolra sem került, legalábbis reménykedett benne.

Ahogy újra meg újra körbenézett a termen ahol volt egyre több és több dolgot ismert fel, a hosszú pihenés után az agyának percek kellettek, ugyanis bár Jack nézett csak sokadikra tudta feldolgozni, hogy mit is lát pontosan.

Végül sikerült összeraknia a képet, egy ágyon feküdt a karjából csövek lógtak kifelé amin időnként mindenféle folyadékok folytak az ereibe azonnal kifejtve a hatásukat, a szoba határait nem falak képezték csak egy függöny ami minden oldalról körbefogta az aprócska fülkét.

Jack ágya mellett egy szekrény állt amin egy pohár víz volt, a szekrény előtt pedig a jól ismert táska benne a fiú naplójával és minden egyéb felszerelésével.

A fiatal mérnök szépen lassan összeszedte magát és jó két perces próbálkozás után a fekvő helyzetéből sikerült üllő helyzetbe vergődnie, megtörölte izzadságtól csillogó homlokát és halkan elmormolt egy káromkodást amiért ennyire rossz hatással volt a testére a hosszú kényszer pihenő, majd kinyújtotta egyik kezét és magához vette a vizes poharat amit egy húzásra kiürített.

Épp csak letette a poharat amikor a függönyön egy rés nyílt és bebújt rajta egy katona akit egy hófehér köpenyt viselő, vörös hajú szépség követett, Jacknek jó időbe telt mire az agya reagált az ismerős arc látványára, de amint ez bekövetkezett jókora mosoly ült ki az arcára amit némi erőlködés után szavak is követtek.

-Indiana-Szólalt és a következő pillanatban a lány máris a karjaiba vetette magát, de az óvatosság a nagy öröm mellett is elsődleges maradt így csak egy hosszú de óvatos ölelésre futotta ami után egy percig csak mosolyogni bírtak majd a lány kissé megrázta a fejét, hogy magához térjen és beszélni tudjon.

-Na végre úrfi, már éppen ideje volt felébredni. Mit gondolsz? Mi itt gürcölünk a napon amíg te csak lustálkodsz?-Vigyorgott a lány pedig ő aztán igyekezett szigorúnak tűnni de annyira örült a barátjának, hogy nem bírta eltüntetni a mosolyt. Jack is hasonló dolgokat érzett, a vörös tincsek, az ismerős illat amit az ölelés alatt is érzett most jókora adag boldogság hormont szabadított fel benne és akkor se tudta volna leradírozni a mosolyát ha az élete múlt volna rajta, mivel felkelni még nem igazán tudott tisztelgett egyet -Igenis asszonyom, amint akarja munkába állok, kérem bocsásson meg.-Indiana csak viszonozta a tisztelgést majd elégedetten közelebb lépett és megvizsgálta a fiút, az öröm csak még nagyobb lett mindkettőjükben amikor kiderült, hogy már minden rendben van, semmi nyoma sérülésnek, az építész hasa is szépen gyógyult már.

-Nos Jack ahogy látom minden teljesen rendben van, makk egészséges vagy, a hasad is gyógyul hamarosan alighanem az erődet is egészen visszanyered. Emlékszel bármire is?-Kérdezte a lány miközben leült a fiú ágyának a szélére. Jack csak megcsóválta a fejét, nem akart feleslegesen beszélni hátha az óvatoskodás meggyorsítja a gyógyulást.-Nos mi most a lázadók táborában vagyunk, nem öltek meg minket csak elkaptak.-A fiú emlékei a rövidke magyarázat hatására szépen lassan előkerültek és a jókedve szinte azonnal elmúlt de nem akarta, hogy a számára olyannyira fontos lány sírni kezdjen, így nem mutatta a fájdalmat amit érzett csak kíváncsian figyelt.

Látszólag Indiana is ugyanígy tett, az ő arca sem tükrözött szomorúságot de a hangja így is elárulta őt, minden esetre elég erős maradt ahhoz, hogy ne sírjon. -De emlékszem, hogy meglőttek, láttam a vért a hasamon.-Jack az első gondolatot mondta ami eszébe jutott és esetleg elterelhette a témát a fájdalmas veszteségekről. -Az csak egy altató lövedék volt, egy prototípus, azt hiszem ezt a szót mondták. Rosszul működött és ezért sérültél meg.-A dolog most már egyértelmű volt, nem akarták megölni és csakis ennek köszönhette az életét.-Így már értem. Neked nem lett bajod?- Indiana elmosolyodott, jól láthatóan nem lett baja ellenben Jackel, de a fiú még most is csak vele foglalkozott-Nem nem lett bajom. Szerencsémre minden jól ment így az ijedségen túl a hajam szála se görbült meg.- Jack jól láthatóan megnyugodott, ahogy mondani szokták jókora kő esett le a szívéről és egy széles mosoly ült ki az arcára. Egyszeriben nagyon boldog lett.

-Akkor jó. A többiek hogy vannak? Cris? Trekkford? A katonák?- A fiú csak nagyjából emlékezett rá, hogy kik is lehettek azok akiket elkaptak rajta és Indianan kívül de kissé megerőltetve magát előbányászott néhány emlék képet. A válasz nem váratott magára sokat -Nos Cris jól van, sok sebet kapott de a nagy része mára begyógyult és kutya baja sincs. Minden reggel eljár futni a Hajjikkal.-A fiú kissé érthetetlen arckifejezését látva a lány mély levegőt vett és hozzákezdett a kielégítő válasz elmondásához.

-Szóval a fogva tartóink, már ha lehet őket így nevezni cseppet sem olyan gonoszak mint ahogy azt korábban előadták nekünk a táborban. Mióta csak itt vagyunk egy gyors kihallgatástól eltekintve kedvesek velünk, segítenek nekünk és persze én is nekik.- Jack továbbra is nagyokat pislogva igyekezett feldolgozni a hallott dolgokat, minden ellentéte volt annak amiket korábban neki magyaráztak és úgy festett a legjobb ha a vélemények megformálását elhalasztja amíg nem látott mindent a saját szemeivel.

-Gondolj csak bele ha tényleg annyira gonoszak lennének akkor csak hagytak volna minket meghalni de nem tették. Egyrészt mert nem ölnek ha nem szükséges, másrészt pedig nekik sokat érünk és nagyobb szükségük van egy építészmérnökre vagy éppen egy orvosra mint a mi országunknak.-Jack bólintott, minden szó amit a lány mondott igaznak és logikusnak tűnt így kérdés nélkül elfogadta legalábbis egyenlőre.

-Cris eleinte gyanakodott de végül ő is belátta, hogy egyenlőre nincs más amit tehetnénk mint, hogy elfogadjuk a dolgot és velük élünk. Mivel a tábortól nem mászkálhatunk el csak őrökkel, ő minden reggel a gyakorlatozókkal együtt megy futni, tart lőgyakorlatot és megy enni.-

Jack csak bólintott, most már minden világossá vált- Így már világos. Nem próbált megszökni?- Indiana csak bólintott egyet nevetve- Dehogyisnem. Ő Cris, de akárhányszor megpróbálta mindig visszahozták így végül már feladta és elfogadta a sorsát.- Jack elgondolkodott egy kicsit.

-És te? Te is elfogadtad? Már nem is akarsz hazamenni? Talán a kormány elcserél majd minket.- A lány kissé lehajtotta a fejét- Elutasították a túszcserét. El kell fogadnunk, hogy egyenlőre itt maradunk. Itt kell élnünk és tenni amit kell, ami otthon maradt az ott biztonságban van.- Jack, hogy megnyugtassa a lányt átölelte egy rövid időre.-Teljesen igazad van. Körbe vezetsz? -A lány rögtön elmosolyodott és bólintott egyet.- Hát persze, amint teljesen visszanyered az erődet- Jack elégedetten mosolygott, szíve hölgye már nem volt annyira szomorú, holott még jól láthatóan nyomták a régmúlt történései a szívét.

-Nyugodj meg én már egészen jól vagyok, de ha sokat idegeskedsz akkor az a szép vörös hajad mind kifog hullani.-Indiana a fejéhez kapott mintha az imént említett dolog már éppen folyamatban lenne majd igencsak gyenge színészi teljesítménnyel a következőt tette hozzá- Neeeee azt neee, csak a hajamat ne.- Jack nevetve megcsóválta a fejét, őszintén örült, habár a helyzet lehetett volna jobb, de most nem gondolt semmire csak arra, hogy jól van. Túl élte éppen úgy ahogyan szíve hölgye is, ahogyan Cris is. Ez egy tipikusan olyan helyzet volt amire nyugodtan mondhatnánk: Lehetne sokkal, de sokkal rosszabb is.

Arton tábornok, kezében egy jókora fekete mappával lépett be a hatalmas központi főhadiszállás jól védett eligazító termébe, a terem közepén lévő jókora mahagóni fa asztalhoz sétált majd köszöntötte az asztalnál üllőket. A nagy részük a hadseregben töltött be kulcsfontosságú szerepet, de voltak páran a sajtó ügyősztájtól is, kezükben a jól megszokott jegyzetfüzetekkel.

A tábornok az asztalra tette a mappáját amin csak most vált láthatóvá a rubinvörös felirat:TITKOSÍTOTT. Megköszörülte a torkát, lazított egy kicsit a nyakkendőjén csak, hogy a hosszú mondóka alatt bőven kapjon az értékes oxigénből, majd hozzá kezdett:

-Uraim, hölgyeim mint azt bizonyára tudják néhány hete zajlanak a tárgyalásaink az Amerikai delegációval akik egyenlőre úgy fest semmilyen intézkedést nem hajlandóak tenni az elrabolt építészek ügyében. Értesüléseink szerint soha nem fognak túszcserét lebonyolítani vagy esetleg mentőakciót megkísérelni így mi lépésre szántuk el magunkat. Már két hete tervezgetjük az elnök úrral a rajtaütés pontos terveit és örömmel jelentem, hogy végre elkészültünk.

A férfi levette fejéről a díszes sapkáját és az asztalra tette, kevés kényelmetlenebb viseletet tudott volna ebben a melegben elképzelni mint a tiszti egyenruha, őt mégis arra kárhoztatták, hogy ezt viselje. Megtörölte a homlokát majd folytatta a beszámolót miközben tekintete megállapodott a jegyzetelő sajtósokon.

-A kémeink jelentései szerint pontosan négy nap múlva a lázadók rajtaütést terveznek egy kisebb katonai raktáron ahonnan feltehetően fegyvereket és lőszert szándékoznak elvinni. Megerősítettük az őrséget így feltehetőleg a lázadók csapatai megfelelő időre le lesznek foglalva. Két osztagnyi kommandóst fogunk bejuttatni közvetlenül a lázadók lakta barlangokba mialatt a csapataink többi része lerohanja a táborukat.

A tábornok hirtelen szakította meg a mondandóját amikor az egyik újságíró a magasba nyújtotta a kezét, hogy jelezze kérdése van. -Igen? Beszéljen.- Morogta Arton a feltehetően újonc hölgynek aki valamiért nem tudta, hogy a kérdéseket mindig az eligazítások végén kell feltenni.

-Melyik táborba mennek pontosan? Honnan tudja, hogy ott találni fog bármit is uram? - A tábornok halkan felsóhajtott majd kissé kelletlenül de megválaszolta a kérdést

-Ez eléggé egyszerű. Három kémünk van a lázadók legfőbb táborában az Alhemdu Talafarban. Most ott vannak a lázadók vezetői akik közül rengetegen ott lesznek a rajtaütés pillanatában is. Ez az akció közelebb hozza a békét illetve gondoljon csak bele, ahelyett, hogy harcolnánk a kígyóval egyetlen mozdulattal levágjuk a fejét és azonnal megoldjuk a problémát.-

A hölgy gondosan jegyzetelt majd miután mindent leírt ismét egy kérdéssel hozakodott elő ami a tábornoknak cseppet sem volt ínyére de hát nem volt mit tenni, azért küldték, hogy tájékoztasson és ő eltökélt volt abban a tekintetben, hogy véghez viszi ezt az igencsak nehéz küldetést.

-Mondja csak tábornok úr, honnan tudták hová kell küldeniük a kémeket?- A hölgy felvonta a szemöldökét kérdőn miután feltette kérdését, nem csak a válasz érdekelte hiszen a beszéd nem feltétlenül igaz, reménykedett benne, hogy a férfi testbeszédéből sokkal többet is megtudhat.

-Sajnálom de ez titkosított információ. Nem képezi tárgyát a jelenlegi tájékoztatásnak. Javaslom gondolkodjon mielőtt kérdezne.- Morgott halkan a tábornok, érezhetően kellemetlenül érintette ez a kérdés de ennél sokkal többet nem mutatott így a hölgy csak bólintásával nyugtázta elégedettségét a bőséges válaszok miatt.

Arton tábornok mély levegőt vett majd folytatta ahonnan abba hagyta.

Jó két óra telt el mire elmondta az összes szöveget amit gondosan megtanult előző este, kisétált a terem ajtaján és nyújtott lépésekkel a férfi mosdó felé indult, fejében most kavarogtak a gondolatok, nem volt benne biztos, hogy ez a tájékoztatás elegendő lesz ahhoz, hogy a sajtó ne zaklassa a katonaságot amíg a művelet részleteinek kidolgozása zajlik, de még ha elég is lesz remélte, hogy minden újság és televízió betartja az aláírt titoktartást.

Minden ami ezen a tájékoztatáson elhangzott csakis a művelet után kerülhetett nyilvánosságra, különben az ellenségnek túlságosan könnyű dolga lenne. Besétált a mosdóba majd megnyitotta a csapot és megmosta az arcát többször egymás után mintha ettől nem csak az izzadság lemosását várná hanem a gondolatai megtisztulását is, kezeivel a mosdó kagylóra támaszkodott és kissé lehajtott fejjel a tükörbe nézett. A munkakör nem változott, ahogyan a fizetés sem de a tükörkép na az egészen más lett a hosszú évek alatt.

Egykoron, úgy jó húsz évvel ezelőtt még jóképű férfinek számított de az idő mély barázdákkal szántotta tele az arcát, a hosszú munkaidőt és a kialvatlanságot a karikák a szemei alatt már messziről hirdették, legnagyobb ellensége mégis az állandó stressz és aggódás volt, ennek a láthatatlan terroristának hála a haja szinte hófehér lett alig pár év alatt, szerencsére ez nem sokáig zavarta mivel elég gyorsan kihullott az egész.

Gyűlölte a külsejét, gyűlölte a munkáját és gyűlölte az egész helyzetét amibe került de mégis minden egyes nap erőt gyűjtött és felkelt, felvette az egyenruháját és bement dolgozni, nap nap után odaállt az elnök mögé és tanácsokat adott, tanácsokat amik nélkül talán ezrek menekülhettek volna meg.

Nem így történt, jó hatékonysággal tervezte meg a katonai műveleteket és ezzel ezreket ölt meg aminek hála gyorsan felkapaszkodott a ranglétrán azonban amikor ott állt a csúcs tetején egyszeriben felébredt.

Valósággal beleégett a retinájába a kép amikor ő és a csapatai lerohantak egy lázadók által elfoglalt falut, az volt a legelső bevetése amin a katonákkal együtt harcolt és nem csak a tervező asztal mögül irányított. Akkor jött rá, hogy ami neki csak egy elfoglalandó épület az a falusiaknak egy lakóház, akkor vált világossá, hogy ami neki egy célpont amit a tüzérség megtisztíthat az sok esetben nem több játszótérnél, árvaháznál vagy templomnál. Nem volt ostoba, tudta mit tesz, azonban sosem gondolt bele milyen is amikor benne van a sűrűjében, de akkor és ott látott mindent amit csak láthatott, katonák haltak meg mellette, civilek robbantak darabokra amikor a tüzérség egyetlen méternyit hibázott és a gránátok lakóházakat értek, látott a saját vérükben fuldokló harcosokat úgy a sajátjai mint az ellenség emberei közül.

Azon a napon megváltozott a látásmódja azonban már későn, nem léphetett ki nem engedték, hogy kilépjen. Az elnök és a vezérkar igényt tartott a szolgálataira, bármit hajlandóak voltak megtenni annak érdekében, hogy maguk mellett tartsanak egy ilyen értékes embert, attól sem riadtak vissza, hogy maguk mellé vegyék a tábornok utolsó kincsét, a kislányát. Miriam azon az éjszakán fogant amikor a fiatal tábornok éppen csak befejezte a tisztképző iskolát, örült és örömét másokkal is megakarta osztani de mivel sosem volt társasági ember az italhoz fordult s végül egy utcalány karjaiban talált megnyugvásra.

Az anya sosem akarta a gyereket és bár kezdetekben Arton sem a hosszú évek alatt egészen a szívéhez nőtt a kislány, már amikor vele lehetett és nem dolgozott. Az utóbbi egy évben csak kéthetente egyszer látta a szépen növekvő Miriamot de ez a kevés idő is elég volt ahhoz, hogy erőt adjon neki a munkavégzéshez.

Halkan felsóhajtott majd megtörölte a vizes arcát a falon lógó törölközők egyikében, rendbe szedte öltözetét, nyakkendőjét is újfent szorosra húzta s fejére tette a díszes sapkát is. Elnyomta a sok gondolatot, mert ezt kellett tennie, a hibáknak súlyos következménye lehet ő pedig inkább úgy döntött továbbra sem hibázik, kisétált a mosdóból és immár nyugodt, fegyelmezett léptekkel indult fel a lépcsőn az elnök irodája felé, hogy azt tegye amihez ért: Gyilkoljon.