ORVOSI JELENTÉS ADEL DA'UD FADI RÉSZÉRE
Helyszín: Alhemdu Talafar tábor
Kezelő orvos: Dr. Butrus Labeeb, Dr. Abia Faidza Hayam
Eset: Az amerikai építész csapat sebesültjei.
Kicsivel hajnali 5:00 után több sebesült érkezett a sürgősségi ellátóba. Mindegyikük az amerikai különítmény tagja volt.
Az első betegem egy 25-30 év közötti férfi volt, a katona a lábán kapott súlyosabb sebesülést. Több adag nyugtatót kapott mire sikerült műthető állapotba hozni. A műtét közel két óra hosszú volt, ez alatt az idő alatt a megmaradó végtagot amputáltam, a sebeket pedig alaposan kitisztítottam.
-A beteg állapota: Stabil, nem szállítható cellába, nem kihallgatható, szigorú megfigyelését javaslom.
A második beteg úgyszintén egy katona volt. Ő is feltehetően 25-30 év körüli lehetett. A sebesüléseit a kábító lövedék rendellenes működése okozta. Amennyire sikerült megállapítanom a lövedék altatókapszuláját védő fémköpeny nem vált le a kilövés után, hanem a testbe hatolt és roncsolta a környezeti szöveteket. Több bevágást kellett ejtenem mire sikerült a fémet illetve a többi szennyező anyagot (a ruha darabjait, homokot, stb.) eltávolítani.
-A beteg állapota: Stabil, cellába szállítva, ébredés után kihallgatható, nem szorul megfigyelésre.
A harmadik betegem úgyszintén a kísérő katonai alakulat tagja. Őt később egy elfogott hölgy, az építész alakulat tagja Cristopher néven azonosította. A katona közel két tucat különböző sérülést szenvedett el. A kar egyik csontja megrepedt, a további komplikáció elkerülése végett ezt begipszeltük. A test többi sebesüléseit sikerült rövid idő alatt ellátni. Nála is megfigyelhető volt a kábító lövedékek rendellenes működése, de korántsem annyira súlyos mértékben, mint társánál. A fém darabok csak felszíni sérülést okoztak. Nyugtatót kapott.
-A beteg állapota: Stabil, cellába szállítva, ébredés után kihallgatható. Megfigyelés alatt tartandó.
A negyedik beteg egy Jack nevű férfi, mint az a nála lévő iratokból kiderült. A betegnél súlyos sérüléseket okozott az altató lövedékek rendellenes működése. A sebesülés ellátása közben újabb komplikációk adódtak mivel, mint kiderült a beteg allergiás volt az altató, illetve az általam használt fájdalomcsillapító szerekre. Több órás küzdelem árán sikerült csak stabilizálni az állapotát. Vért, oxigént illetve folyadékot kapott. Az allergia miatt a műtét ideje alatt ébren volt. Több adag nyugtatót kapott a sokk elkerülése érdekében.
-A beteg állapota: Stabil azonban ez gyorsan változhat. Nem szállítható, állandó orvosi felügyeletre szorul
Az ötödik beteg úgyszintén férfi volt, a nála lévő fegyvertartási engedély alapján később Trekkford ként azonosítottuk. Több sebesülést is kapott, de ezek többsége elhanyagolható volt (zúzódások, horzsolások), eltekintve az altató lövedék okozta sebtől. A sebet kitisztítottuk és gondosan elláttuk.
-A beteg állapota: Stabil, elszállítva, megfigyelése nem indokolt.
Az utolsó behozott beteg egy nő volt. A hölgy ébredése után Indiana néven azonosította magát. Nagyon szerencsés lehet, szinte semmi sérülést nem szenvedett el. A zúzódásokat gondosan elláttuk.
-A beteg állapota: Kiváló. Elszállítva, megfigyelése nem indokolt.
- Egyéb megjegyzések: A mi katonáink többsége a harctéren életét vesztette. A behozott három katonát elláttuk, mindegyikük állapota súlyos. Megfigyelés alatt tartandók.
Cris épp csak kinyitotta a szemeit máris megfájdult a feje, lassan felül majd körbenézett. Egy szobában volt, de fogalma sem volt arról, hogy hogyan került oda vagy, hogy miért van ott. Megdörzsölte a szemeit majd a bal karjára pillantott ami be volt kötözve.
–Mi a fene ez az egész?- suttogott halkan a falaknak mintha választ kaphatna, majd mély levegőt vett és amint lassan kifújta újra körbenézett. Most végre látott is valamit, a szobában uralkodó félhomályban lassan alakzatok rajzolódtak ki. Egy szekrény, egy asztal, szék, tükör a falra szerelve előtte mosdókagyló rajta vízcsap és szappan, az egyik távoli sarokba, rejtve a kíváncsi szemek elől egy WC, a padlón, gazdagon díszített szőnyeg, a plafonon lámpa lágy halvány fényű.
Hirtelen emlékképek rohanták meg már-már elviselhetetlenné fokozva a fejében tomboló fájdalmat. Látta a buszt maga körül, a nevetgélő csapatot majd egyszer csak pokoli lett minden, robbanások és tűz mindenfelől, még most is érezte az égett hullák és a lőpor szagát az orrában, a lángnyelvek még most is nyaldosták a bőrét és egyszeriben elöntötte a forróság.
Cris a földre zuhant, a lángnyelvek a ruhájába kaptak és égetni kezdték a bőrét, kiabált torkaszakadtából, valahol az elméje mélyéről előjött egy kép, az egykori parancsnokát látta maga előtt, a magas ősz hajú férfi alig egy centire állt tőle, és mint akkoriban mindig most is üvöltött rá.
- Forgolódj a földön te semmirekellő anyaszomorító seggfej vagy meghalsz,- a parancs olyan volt mintha csak most hangozna el, Cris nem gondolkodott csak forgolódni kezdett a földön, hogy eloltsa a tüzet, de minden hasztalan. Sikoltott még egyszer, ahogy a tűz elérte az arcát aztán hirtelen történt valami, a távolban zárak kattanását hallotta, bakancsok csapódtak a hideg köveknek, kiabálás hangzott el majd valami felrántotta a földről, a tűz egyszeriben eltűnt és ő újra az ágyán feküdt. Két férfi szorosan tartotta az ágyhoz szorítva miközben egy fehér köpenyes alak lépett oda hozzá és habozás nélkül egy tűt nyomott a nyakába.
A fájdalom mintha sose lett volna egyszerűen eltűnt, minden lecsendesedett és már csak a szobát látta, zihált még az emlékképektől, de az agya most már uralta a helyzetet és kézben tartotta a teste feletti kontrollt. Légzése lassan lenyugodott, szívverése is visszatért a normális tartományba. Látta, hogy az előtte álló fehér köpenyes alak szája mozog és pillanatok múltán már a hangját is hallotta.
-Cristopher hall engem?- Egyre többet és többet látott, felismerte, hogy az előtte álló alak egy hölgy, szőke tincsei finoman az arcába hullottak, ahogy előre hajolt és megtörölte a katona verejtéktől gyöngyöző homlokát.
- Igen-igen hallom magát, hallom magát- Cris nehezen tudott beszélni, minden szó megtalálása nehézséget okozott neki, de ezt betudta az imént kapott szer mellékhatásának.
- Nagyszerű Cristoper. Mondja, kérem hogy érzi magát?- A nő barátságosan mosolygott majd intett a két férfinak akik elengedték a katona karjait és hátrébb léptek.
- Jól vagyok, azt hiszem, jól vagyok. - Cris szusszant egyet, most már tényleg jól volt a keze sem fájt így, hogy a felesleges súly lekerült róla.
- Nagyszerű, csodálatos. - A hölgy leült az ágy szélére mintha a férfi a legjobb barátja vagy épp az egyik családtagja lenne csupán nem pedig egy vadidegen. Cris egy darabig csak pislogott majd mikor túllépett a nő közvetlenségén megrázta a fejét és összeszedte a gondolatait.
- Mi történt velem? Hol vagyok? Miért nevez Cristophernek? - A nő ránézett és alaposan végigmérte. Habozott egy picit majd újra megszólalt, de ezúttal jóval halkabban.
- Az imént hallucinált. Ez az altató és nyugtató szerek sajnálatos mellékhatása, de ne aggódjon most már rendben lesz. Most az Alhemdu Talafar táborban van, hogy pontos legyek, ez egy cella. Azért nevezem Cristophernek mert ez a neve, higgye el. Csak az átélt traumák miatt nem emlékszik semmire, de ez idővel javulni fog. Minden rendben lesz. - A nő hangja megnyugtatta Crist és bár ő sem tudta miért készségesen elhitte a doktornő minden szavát.
- Miért zártak be?- Kérdezősködött tovább a katona amint ismét elrendezte a hallottakat a fejében, a nő azonban csak felállt és mosolyogva az ajtóhoz sétált a két férfi társaságában.
- Egyelőre elég lesz a kérdezősködésből. Adjon időt magának, úgy is tudja a válaszokat. Talán még látjuk egymást. -A hölgy ezután kisétált az egyik katonával. A hatalmas fa ajtó becsukódott és a zárak pedig kattogva jelezték, hogy nincs menekvés. A másik katona az ajtó belső felénél állt meg és csendesen szemlélte a fekvő férfit.
Cris csak sóhajtott egyet, fejében még most is hallotta a nő minden szavát. Most már legalább megtudott néhány dolgot. Lassan felkelt az ágyából és úgy döntött, hogy ameddig az emlékeire vár kísérletet tesz. Szerette volna, megtudni meddig mehet el, mit enged meg neki a maszkos,,barátja,, aki bent maradt. Lassan körbesétálta az egész szobát egyelőre tartva a távolságot, a katona azonban meg sem mozdult csak szemeivel követte őt.
Végül megállt a katonával szemben és a barna szemekbe bámult, végül közelebb lépett egy lépést majd még egyet és még egyet, míg végül alig tíz centire állt a maszkos férfitől. Semmi, meredten bámulták egymás szemeit, egyikőjük se mozdult, egyikőjük sem beszélt.
Cris unta meg előbb, tekintete szépen végigvándorolt a katona koromfekete öltözetén, tudta, hogy az öltözet a barlangban való rejtőzést szolgálta, csak éppen azt nem tudta, hogy ez a tudás honnan jön.
Felismerte az öltözet zsebeiben lévő tárakat, az oldalán lévő pisztolyt, az övre csatolt gránátokat, a mellény belsejébe vart kevlárt ami a közelharc során hatalmas előnyt jelenthetett a maszkos alak számára. Felismerte a kesztyűt, az amerikai kesztyűt, ami a fegyver biztos tartáshoz és a kéz védelméhez elengedhetetlen volt.
Még így nadrágon keresztül is kiszúrta a katona nadrágja alatt a lábához kötözött jókora kést illetve a tartalék tárak körvonalait. Biztosra vette, hogy már viselt ilyet, jól tudta, hogy mennyire hasznos egy ilyen kés. Láthatatlan és halálos.
Hátrébb lépett majd a falra szerelt mosdókagylóhoz sétált és megengedte a vizet, megmosta az arcát, ami szinte új életet öntött bele. Elégedett sóhaj hagyta el ajkait. Visszasétált és elnyújtózott a kényelmes ágyán. Hol is van pontosan? Egy cellában? Rengeteg cellában volt, már de ez hotelnek is beillett volna, sőt rengeteg hotelben is volt már és nem egy sokkal rosszabb volt, mint ez a szoba. Sehol egy rovar sehol egy patkány, kellemes hűvös van, kényelmes az ágya, van vize, de még vécéje is.
Hatalmas mosoly terült el az arcán, rengeteg mindenre emlékezett a múltjából vagyis az agya szépen lassan magához tért. Tekintete ismét a katonára tévedt, aki mozdulatlanul állt és őt figyelte.
-Érted amit mondok?- Kérdezte végül miközben egyik kezét a feje alá tette.
- Thulaskir rahtela salker. - Jött a halk válasz a kérdésre. Cris csak pislogott meglepetten. Értenie kellene ezt? Hát ő nem értette.
- Aha, az tök jó. - Sóhajtott egyet
- Azt jelenti, hogy nem vagyok totál idióta. - Mormolta a katona halkan. Cris azt hitte rosszul hall, felpattant az ágyról és közelebb sétálva megdörzsölte a szemeit.
- Mi a neved?- Oldalra billentette a fejét miközben szemeit összeszűkítve fürkészte a maszkos alakot.
- Hajji vagyok. A Hajjiknak nincs neve. - Jött a halk, de határozott válasz.
- Hajji? Ezt már hallottam valahol. Igen biztosan hallottam valahol. Cris eltöprengett egy pillanatig. Újabb emlékek kerültek a felszínre. Indulás előtt, a parancsnokától hallotta ezt a szót. Egyszeriben minden eszébe jutott.
-A híres harcosok, most már emlékszem. Ti vagytok azok, akiket születésüktől a harcra neveltek, akik puszta kézzel képesek ölni. - Cris akaratán kívül tisztelni kezdte az előtte álló katonát. Jól tudta, hogy ha harcra kerülne a sor, akkor valódi ellenféllel állna szemben és korántsem biztos a győzelem.
- Igen, mi vagyunk. - Bólintott aprót a katona. Hosszú percek óta most mozdult meg, először de jól láthatóan nem is kellett neki sokkal több mozgás.
- Megtudhatom, miért vagyok fogoly?- Cris valójában nem remélte, hogy választ fog kapni de úgy tanulta, hogy mindennek esélyt kell adni így hát belevágott a vallatásba.
- Persze, nem titok. Te egy amerikai építész csapat tagja vagy, hogy egészen pontos legyek őket kísérted és védelmezted. Ezért vagy most itt. - Cris kissé lehajtotta a fejét mintha csak segíteni akarná az emlékek előkerülését, de segítségre nem volt szükség. Jöttek azok maguktól is.
A férfi újra látta maga körül a buszt, látta a társai halálát, a véres és vad összecsapást és végül az elfogás pillanatát is. Az emlékek halványak voltak még de Cris pontosan tudta, hogy legalább olyan valósak, mint a szoba, amiben most van.
- Látom most már emlékszel. - A Hajji katona csendesen beszélt, megnyugtató hangja betöltötte a termet és kizökkentette Crist az emlékei viharából.
- Igen emlékszem - Suttogta miután kissé összeszedte a gondolatait és mindent elrendezett magában, hogy biztosítékot adjon szavainak bólintott egyet.
- Ez nagyszerű. Javul a fejed, és ha teljesen jó lesz, a vezérek beszélni akarnak veletek. - Szusszant a katona mintha csak éppen a napi teendőit összegezte volna az imént. Cris felemelte a fejét és a katona szemeibe nézett.
- Vagyis kivallatnak, ez eddig oké, de mit fogtok csinálni azután?- A katona ajkait újabb sóhaj hagyta el miközben teljesen érzelemmentes hangon közölte:
- Ha szerencsések vagytok, akkor elcserélünk titeket, de ha a kormányotok makacskodik, akkor meghaltok. - Cris csak bólintott majd megfordult és az ágyához sétált.
- Nem fogok itt meghalni.
Indiana arcát finoman simogatta a nap kellemes melege, de ő túl elfoglalt volt ahhoz, hogy ilyen badarságokra pazarolja értékes idejét, megtörölte homlokát majd, mint az elmúlt órákban oly sokszor most is az ajtója belső felénél álló katona felé fordult. A maszkos alak némán nézett vissza rá.
- Mióta ide hozott egy szót sem szól- Suttogta a lány halkan inkább magának, mint a magas egyenruhás alaknak. Nem érkezett válasz, de a lány nem is várta, hogy választ fog kapni, halkan sóhajtott egyet majd leült az ágyára és tekintete a szembe lévő falon lógó tükrön állapodott meg.
Vörös tincsei kócosan hullottak alá vállaira, ruházata amit fogva tartóitól kapott igencsak megviselt volt mégis kényelmesebbnek bizonyult a nagy melegben, mint a katonai egyenruha. A lány elmosolyodott mikor tekintete a csuklóján lévő kötésre tévedt, kellemes emlékek fűzték őt a kötszerhez, hangozzon ez bármennyire is furcsának. Ennek az egyszerű dolognak köszönhette, hogy megismerkedett az ifjú építész fiúval Jackel. Pontosan emlékezett az első pillanatra, amikor behozták a buta fiút, aki nem pihent eleget egy betegség után. Azóta már annyi minden történt. Rengeteg mindenen keresztülmentek, de semmi sem volt képes elválasztani őket egymástól, mostanáig. A lány kissé lehajtotta a fejét, minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa a könnyeit. –hol lehet?- suttogta halkan és ökölbe szorította a kezeit.
- Hol máshol, mint egy ehhez kísértetiesen hasonló cellában. - Szólalt meg a vasajtó előtt álló katona meglepően nyugodt hangján. Indiana meglepetten pislogott, egy pillanatig azt hitte rosszul halott, de miután megrázta a fejét rájött, hogy a katona tényleg beszélt, méghozzá Angolul.
- És...esetleg láthatom is őt?- Kérdezte a lány halkan, a maga kis bársonyos hangján. A katona a maszk alatt valószínűleg felvonta a szemöldökét majd megrázta a fejét finoman, hogy épp csak látható legyen a mozdulat.
- Egyrészt ez itt nem egy szálloda, még ha a szobák kissé megtévesztőek is. Parancs nélkül innen nem teheti ki a lábát, másrészt a barátja, amikor legutoljára láttam eléggé ki volt ütve. - Mintha leszúrták volna, Indiana a szívéhez kapott, mintha csak rohama lenne, az aggodalom és a kétségbeesés úrrá lett rajta. Könnycsepp gördült le az arcán, de egyelőre még elfojtotta síró rohamát, ami már ott dühöngött a felszín alatt. Egy halk koppintás vetett véget az eseményeknek, a katona sietve félre lépett a kinyíló vasajtó elől és vigyázzba vágta magát. Egy díszes, hófehér ruhát viselő alak lépett be a cellába és valamit motyogott az őrnek, aki csak bólintott válaszul és Indianahoz sétált.
- Kihallgatásra visszük, ne álljon ellen kérem. - A következő pillanatban már kattant is a bilincs a lány karján, fogva tartói igencsak megértőnek bizonyultak mivel csak a fél kezét bilincselték meg, a bilincs másik felét a katona a saját csuklójára zárta majd pisztolyát szorosan a lány hátának nyomta, jelezve az irányt: Előre.
A barlang végtelennek tűnt Indiana számára, egyik út a másik után, egyik terem a másik után, mind egyforma, mind rideg és kietlen. Az utat néha a falba szerelt vaskapuk szakították félbe ahol az őrök szorgalmasan ellenőrizgették a kihallgató pappírjait majd tovább engedték őket.
A kintről bejutó fény csakhamar eltűnt és felváltották a falba szerelt halovány sárga fényt árasztó lámpák, néhány teremben, amin keresztül mentek csak fáklyák lobogtak. Indiana már azt sem tudta hol van mire a mögötte álló katona kissé megfeszítette a kettejük csuklója között lógó láncot megállítva foglyát, a legelöl sétáló férfi egyet koppintott az előttük lévő masszív fa ajtóra.
Az ajtó kisvártatva feltárult, két katona lépett ki majd rövid tisztelgés után bekísérték a kis csapatot. Indianat az üres szoba közepén lévő székre ültették majd gondosan leszíjazták a kezeit és a lábait, amit Ő halk szisszenéssel vett tudomásul. Mindenki kisétált a teremből egy másik ajtón, csend lett.
A lány csendben körbenézett, a falak nem voltak simára faragva, sehol egy szőnyeg vagy egy apró lámpa, valahol a lány háta mögött víz cseppent a padlóra halk zajt csapva. Fogalma sem volt meddig hagyják majd ebben a teremben, máris fázott, keze sajgott a szíjak szorítása alatt meg sem kísérelt megszökni, nem lett volna értelme, de ha akart sem tudott a szökésre gondolni, mert a fiú járt az eszében.
Lehunyta a szemeit, gondolatban most újra a buszon volt, még érezte a fiú illatát az orrában, a testének melegét. Bármit megadott volna, hogy újra élhesse a pillanatot. Ajtónyikorgás hallatszott mire újra felkapta a fejt, két katona sétát be és egy asztalt tettek le a lány elé, harmadik társuk egy másik széket hozott be, ami jóval nagyobbnak tűnt és a szíjak is hiányoztak róla.
Egy férfi lépett be, a katonák vigyázzba vágták magukat majd amint a rejtélyes alak leült ketten a széke mögé álltak, míg harmadik társuk az ajtóhoz sétált és ott állt meg. A férfi egy aktát tett az asztalra, fényképeket vett elő belőle és sorban a lány elé csúsztatta őket. Az első képen egy tábor volt, a tábor ahonnan indultak, a következő képen a konvoj volt, amivel éreztek, Indiana szíve összeszorult, ahogy elméje mélyéről előszivárogtak a támadás képei. A férfi kis szünetet tartott majd egy újabb képet lökött elé, egy képet, amin az égő busz és a körülötte lévő holtestek voltak. A lány arcát újabb könnycseppek szántották végig, az a sok szörnyűség, amit a napok alatt eltemetett magában most mind visszatért, kiabálni akart, de a torkán nem jöttek ki hangok, izmai megfeszültek és megpróbált szabadulni de mind hiába, a szíjak nem engedtek, a lány pedig jobb híján zokogásban tört ki. A férfi csak némán figyelte megvárva, hogy a lány összeszedje magát.
- Ez.... Mire jó ez?- Förmedt rá a férfire a lány mikor már képes volt beszélni, szemei csillogtak a sírástól, halkan szipogott, amitől inkább volt aranyos, mint fenyegető. A férfi egy újabb képet csúsztatott Indiana elé és engedte, hogy alaposan szemügyre vegye, a képen a lázadók ruházatát viselő katonák feküdtek arccal a homokban.
- Mondja, sajnálja őket?- Szólalt meg a férfi kissé dörmögő hangján mikor már úgy gondolta, hagyott elég időt a bámészkodásra. Indiana csak bólintott, orvos volt, ő nem válogathatott nemzetiség, bőrszín vagy hovatartozás alapján. Kötelessége volt segíteni mindenkin. Erre esküdött fel.
- Nos, maga talán igen- Szólalt meg a férfi és egy másik képet csúsztatott keresztül az asztalon, egy képet ahol civilek térdeltek arccal egy fal előtt, mögöttük katonák álltak és fegyvert szegeztek rájuk, egy következő kép is érkezett, ahol már csak halottak voltak –De mint látja nincs ezzel mindenki így. - Mondta a férfi és mély levegőt vett majd lassan kifújta, hogy megnyugodjon.
- Miért érkeztek ide?- Kérdezte az alak néhány másodperces néma csendet követően. Indiana egy pillanatra elgondolkodott, eszébe jutottak a kiképzésen tanult dolgok: Ha életben akarsz maradni sose, mondj túl sokat, csak addig vagy értékes ameddig fel tudnak használni, ha mindent tudnak, már nem fogsz kelleni nekik, és akkor meghalsz.
- Élelmiszert, felszerelést, üzemanyagot és munkaerőt szállítottunk egy táborba. - Felelte halkan remélve, hogy eléggé jól hazudik azonban a szürke ruhát viselő alak szemeiből rögtön rájött, hogy nem sikerült átvernie.
- Kérem, kisasszony ne tegye próbára a türelmemet. Ha meg akar halni, tegye, meg máskor ne akarja, hogy itt helybe kivégezzem- habár a férfi próbált nyugodtnak tűnni, kezei ökölbe szorultak és a szavak között szemeit is lehunyta, hogy féken tudja magát tartani. - Most kérdezem meg utoljára, miért van itt?- Indiana lehajtotta a fejét, halkan sóhajtott egyet és a nyert másodpercek alatt igyekezett egy hihetőbb történetet kitalálni.
- Mi egy humanitárius küldetés..-A férfi felugrott és kését az asztalba vágta olyan erősen hogy az egészen a markolatáig a fába fúródott, épp emelte volna kezét, hogy megüsse a lányt, amikor az egyik katona elkapta a kezét. Indiana zavarodottan körbe nézett és észrevette, hogy az eddig zárva lévő ajtó nyitva van és egy negyedik férfi lépett be a terembe, az alak lassan az asztalhoz sétált és a katonára nézett, aki már a falhoz préselte és lefogta a vallató katonát.
- Köszönöm tizedes, kérem, vezessék el ezt az alakot innen és gondoskodjanak róla, hogy lehűtse magát. Ez a viselkedés az én táboromban nem megengedett. - Miután a katonák kivezették az üvöltöző férfit, a frissen érkezett díszes ruhát viselő alak leült az imént megüresedett székre, levette az arcán lévő sálat és csak hamar hozatott egy lámpát. Nem rejtegette kinézetét, ami eléggé meglepte a még mindig zavarodott lányt.
- Bocsásson meg az újoncnak, elragadták az érzelmei. Remélem nem esett baja. - A férfi arcán egy kedves és, amennyire a lány meg tudta állapítani őszinte mosoly jelent meg.
- Nem...jól vagyok...azt hiszem. - Bólintott a lány mikor kicsit összeszedte magát, a férfi azonban még nem adta át minden meglepetését, szemeit hunyorgatva a lány kezeit szorosan tartó szíjakat kezdte fürkészni
- Hadnagy –szolt hátra a teremben maradó két katona egyikének, aki tett egy lépést előre. –Azt hittem, a hölgy keze sérült - Mormogta és hangjából kivehető volt, hogy elégedetlen a bánásmóddal.
- Igen uram, a hölgy keze sérült. - Mondta a hadnagy megerősítve felettesét, hangja kissé remegett mivel jól tudta, hogy nem lett volna szabad a ,,vendéget,, leszíjazni.
- Akkor meg mire vár hadnagy? Azonnal oldozzák el. - A katona nem firtatva a parancsot azonnal oda sietett és eloldozta a lányt, aki egy halk szusszanással hálálta meg a kegyes gesztust, újra érezte a kezeiben a vérkeringést.
- Köszönöm, azt hiszem így azért mégis kényelmesebb. - Mosolygott a férfi amire Indiana csak bólintott egyet, egy pillanatig fürkészték egymást, a lány meglepetésére azonban semmit nem tudott kiolvasni a zöld szemekből.
- Nos, talán kezdhetnénk az elejéről. - A férfi leült és kihúzta az asztalba döfött kést majd átadta a katonáknak és kezébe vette az asztalon heverő aktát, lapozgatta és néha hümmögött egyet.
Indiana felvont szemöldökkel nézte a furcsa jelenetet, kezdte magát úgy érezni, mint régen az iskolában, amikor egy dolgozat javítására várt. A tanár csendesen méregette a teszteket majd közölte az eredményeket, a férfi is így tett, egy darabig nézegette az aktát majd letette maga elé és újra a lányra pillantott.
- Indiana, mert így hívják ugyebár?- A lány csak bólintott egyet, fejében máris kavarogtak a gondolatok, a sok utasítás és túlélési technika, amiket a kiképzéseken és eligazításokon a fejükbe vertek. - Miért küldték önöket ide, kérem, ne hazudjon. - A lány csak bólintott egyet, a férfi már régen megölethette volna, hiszen mint kiderült az egész tábor ahol vannak a Övé, de nem tette, eloldozta és megvédte. A lány mély levegőt vett.
- Amerikából küldtek minket ide, olajfúró tornyokat felépíteni és felügyelni a kitermelést. - A férfi arcán a mosoly csak még jobban megnőtt, elégedetten bólintott.
- Akkor hát jó konvojt kaptunk el, nem hiába haltak meg annyian. Mondja, kérem, ha kapna, egy térképet betudná jelölni rajta a pontos célt ahová mentek?- Indiana elgondolkodott, többször is látta a térképet indulás előtt de sosem tulajdonított neki annyi jelentőséget, hogy a fejébe vésse.
- Nem, sajnálom, de nem. - A férfi nem vesztette el jó kedvét, továbbra is mosolyogva bólintott egyet.
- Sebaj. Mondja, kérem, mi az ön pontos feladata?- A férfi kissé előre dőlt, hogy jobban szemügyre tudja venni a lányt. Indiana állta a szemek fürkésző pillantását, kissé kihúzta magát, megköszörülte a torkát majd válaszolt.
- Orvos vagyok. Harctéri orvos illetve értek egy kicsit a fúrókhoz is. - A férfi hevesen bólogatott, kezébe vette az aktát újra és megint átlapozta majd újra az asztalra tette.
- Indiana. Maga többet ér, mint amennyire hiszi- A lány csak pislogott a furcsa kijelentésen, most már érdeklődve figyelte a férfi minden szavát várva, hogy ebből mi lesz. –Meghallgatom a társait is aztán felvesszük a kapcsolatot az elnökükkel és cserét ajánlunk. Ha elfogadják legkésőbb egy hónap és a családjukkal lehetnek újra. –A férfi felkelt és egy apróbb kört tett a teremben újra mérlegelve magában az ajánlatot, amit tenni készült,- De ha nemet mondanak, akkor itt maradhatnak. Mind hasznosak lehetnek nekünk. - Indiana elgondolkodott, a férfi még csak meg sem említette a halált, mint lehetőséget, ugyanakkor itt élni és szolgálni az ellenséget, ez hazaárulás.
- Tudom, mi jár a fejében - Sóhajtotta a férfi és leguggolt Indiana széke mellé- Hazaárulás...nem az. Ez az egész butaság. Mi is emberek vagyunk és sokkal nagyobb szükségünk van az orvosokra, mint a maga kormányának. Nem kérem, hogy most döntsön, csak fontolja meg kérem. - A lány bólintott, a férfi mosolyogva felkelt majd kisétált a szobából. A kihallgatás véget ért.
- Százegy, százkettő, százhárom - Cris karjain minden izom megfeszült miközben a férfi szakadatlan lendülettel fekvőtámaszokat csinált. Már nagyszerűen volt, úgy érezte, ha nem csinál, semmit megbolondul így az edzéshez fordult megnyugvásért. - Száztíz, száztizenegy, száztizenkettő - A katona felpillantott, ,,lakótársa,, most is őt fürkészte, különösebben nem zavarta a gyakorlatozás, mozdulatlanul állt, mint egy szobor és figyelte a munkálkodó Cristophert. Bakancsok koppanása hallatszott, és csakhamar kinyílt az ajtó, katonák sétáltak be, akik talpra állították Őt, majd kattant a bilincs és elindultak.
Cris ösztönösen reagált és szemei mindenre figyeltek, ami elütött a környezettől, a fal egyenetlensége, repedés egy padlón, az őrök kezében lévő fegyver, a falba szerelt ajtók száma, a rozsdásodás mértéke.
Mindent a fejébe vésett így mire a kihallgató terembe értek a fejében összerakott egy térképet az útról, amíg a sötét teremben várakozott, lehunyta szemeit és visszaidézte a látottakat, egy távoli járatban mintha napfényt pillantott volna meg, ugyan csak a szeme sarkából látta, de biztos volt benne, hogy érzéke nem csapja be és ez azt jelenti, hogy ahol napfény van ott kijárat is lesz. Már csak a társait kell megtalálnia, vagy inkább elmegy, és egy hadsereggel jön vissza értük, de talán az már késő lesz. Halkan sóhajtott, ahogy a fejében cikáztak a gondolatok. Miközben ő gondolkodott egy férfi sétált be a terembe két katona és a doktornő kíséretében akivel Cris már korábban találkozott.
- Szép napot Cristopher - mosolygott a belépő férfi és leült a neki időközben előkészíttet székre, kezeit az asztalra tette és lassan végigmérte a vele szemben üllő katonát.
- Most jön a jó rendőr rossz rendőr szerep?- Cris oldalra billentette a fejét miközben kissé unottan feltette a kérdést, de a férfi csak legyintett.
- Nem, dehogy. Komoly dolgokról akarok önnel beszélgetni.- Mondta a férfi és szavaiból kivehető volt, hogy ez nem kihallgatás lesz, hanem valóban csak beszélgetés.
- Beszélgetni akar? Akkor miért vagyok megbilincselve?- Érdeklődött a katona és alig győzött pislogni mikor a vezér intésére az egyik őr eloldozta a katona kezeit szorító vaskarikákat.
- Mindennel elégedett? Nagyszerű. Tárgyaljunk. - A férfi pappírokat vett át a nővértől és az asztalon átcsúsztatta a katonának.
- Nem beszélek arabul. Mik ezek?- Kérdezte a katona miközben érdeklődve kezébe vette a lefűzött papírkötegeket.
- Amerika válasza. Elutasították a túsz cserét. Nem, tárgyalnak terroristákkal. - Crist meg sem lepte a válasz. Jól tudta, hogy ha Amerikán múlik mind ott fognak meghalni egy barlang mélyén.
- Nincs meglepve. Én sem vagyok. A két katona társát átadtuk a helyi békefenetartó hadtestnek élelemért cserébe. Nyugodjon meg hazajutnak, reméljük. - A férfi arcáról nem tűnt el a mosoly, úgy látszott valóban örül a sikeres cserének de Cris nem tudta eldönteni mi is az öröm tárgya. A megszerzett élelem vagy a katonák hazajuttatása, talán mindkettő.
- Jól van, most akkor mi lesz a mi sorsunk?- Érdeklődött a katona miközben hátradőlt a székében, most hogy már kényelmesebben ült.
- Egyelőre maradnak és élvezik a tábor vendégszeretetét. A vezetők egyöntetűen döntöttek, szabadon sétálhatnak a táborban, de ha elhagyják, a tábor határait erőszakkal hozzuk önöket vissza. Ne feledje mennyire könnyű volt elkapni. Kérem Cris ne keménykedjen, adjon nekünk esélyt, hogy változtassunk a látásmódján. A végén talán még csatlakozik hozzánk.- Cris csak megcsóválta a fejét a lehetetlen kijelentésre. Amikor a férfi kisétált ő megszólalt: Azt ugyan lesheti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése