Itt a következő rész ezúttal kicsit rövidebben.
Küldetés idő
hajnali 1:10
A város
épületeit már régen felváltotta a végtelen sivatag miközben a konvoj
megállíthatatlanul vonult előre elérhetetlennek tűnő úti célja felé. A táj (már
amennyire látni lehetett a sötétben) kopár volt és változatlanul dimbes-dombos épp,
mint induláskor, csak néha moccant a sötétben egy-egy árnyék.
Az éjszakai
állatok nyugalmas életét az apró konvoj nem nagyon zavarta meg. Mint az várható
volt odakint jócskán leült az idő így a buszban egészen elviselhető lett a
helyzet. A kellemes hűvös idő hatására a kis társaság megélénkült eltekintve
Trekkfordtól aki elégedetten horkolt az egyik hátsó ülés magányában.
Natali és
Melani jókedvűen beszélgettek és nevetgéltek a százszor halott meséken, amiket
az utazások során egymásnak mondogattak újra és újra. A két lány minden
alkalommal ugyan azt mondta el és minden alkalommal ugyan úgy nevetgéltek
rajta. Receptek, történetek, gyerekek, utak, helyek, országok, látnivalók.
Gyakran filozofáltak arról mi lenne, ha egyszer a tengerparton dolgozhatnának,
de nem ott dolgoztak. Megállt az idő kettejük társalgásában ezért amint
befejezték kezdték elölről.
Tefani és
Flóra összebújva turbékoltak tovább növelve az együtt töltött értékes órák
számát. A két lány mit sem törődött a többiekkel (ahogy máskor sem) jól
elvoltak ők ketten a kis világukban. Ezernyi rövidke csók és gyengéd simogatás
váltotta egymást a szép szavak suttogása mellett. Annak ellenére, hogy a
buszban (és odakint a sivatagban is) lehűlt az idő kettejük között a levegő
egyre inkább felforrósodott.
Jon és
Erisel a múltat idézgették fel kezükben egy-egy pohár itallal. A gyermekkori
emlékek kellemesebbé tették a lehetetlenül sokáig húzódó utazást. Minden percet
együtt töltöttek szinte gyerekkorukban. Csodás és gondtalan életük volt
akkoriban. A legnagyobb probléma az volt, hogy éppen mit játszanak vagy, hogy
melyik édességet egyék meg először, mert édesség az mindig volt náluk. A
sivatag nem sok újdonságot ígért az útra tévedő békés tevéken kívül ezért a
közös gyermekkori emlékek feldobták az utat.
Tomas a két
lányt nézte. Bár sosem vetemedett mások bámulására ezúttal annyira unatkozott,
hogy a két lány látványától remélte a menekvést. Amíg egy kóbor cipő arcon nem
találta, a fiúnak nyomban elment a kedve a bambulástól és inkább előhalászott
egy könyvet a táskájából és azt lapozgatta. Imádta a lovagregényeket, minden
alkalommal azokat olvasgatta, ha lehetett. Mindenkinek szüksége van, egy
világra ahova menekülhet.
Eldon és Sam
megbeszélést tartottak. A kezükben aktákat fogtak, amiket gyakran elcseréltek
és elemezgettek, néha egy számológép is előkerült a bonyolultabb matematikai
számítások elvégzése végett. A két fiú gyakran foglalkozott a számokkal,
szerettek számolni főleg akkor, ha a kiadás kevesebb volt, mint a bevétel. A
nevetgélésből és az elégedett, nyugodt hangvételből úgy tűnt, hogy éppen erről
van szó.
Rex és Wolt
csendesen figyelték Anna történeteit. Nem voltak jó barátok, de a csapatban
mindig is meghallgatták egymást és ez nem volt másképp ezúttal se. Mivel a két
fiú már kibeszélt mindent, a jó és rossz emlékeket egyaránt, most hátradőlve
figyelték a nő beszámolóját. Mindketten megkönnyebbültek ez tagadhatatlan volt,
hiszen mosolyogtak és nyugodt szavakkal csendesítették le a történetei hatása
alá kerülő Annát is.
A katonák
mintha csak nem vették volna észre, hogy már a sivatagban vannak továbbra is
mozdulatlanul fürkészték a számukra kijelölt oldalt, kezeikkel görcsösen markolták
a fegyvereiket felkészülve arra, hogy szitát csinálnak bárkiből és bármiből,
ami veszélyt jelent rájuk vagy a csapatra. Cris volt az egyetlen, aki néha-néha
levette a szemét az útról és a csapatot fürkészte vagy éppen a sofőrrel váltott
pár szót, hogy amaz el ne aludjon.
Jack
elégedetten élvezte a tetőablakból az arcába fújó kellemes szelet, de
boldogságát tovább növelte a vállán pihenő halkan csevegő lány is, aki egyik
kezével az építész kezét fogta. Nem volt egyértelmű, hogy miért, de Jacket nem
is nagyon érdekelte. Indulásuk óta egyre csak közelebb kerültek ők ketten
egymáshoz és ennek a fiú nagyon-nagyon örült. Csendben hallgatta a lány
mondanivalóját, életének történetét, hogy a legapróbb részleteket is a fejébe
tudja vésni.
- Tudod Jack
én Angliában nőttem fel, vidéken. Emlékszem mennyire csodás volt ott lakni
minden percet az erdőben töltöttem vagy éppen a kertben játszottam. Még hintát
is készített nekem az apám. - Mosolygott Indiana miközben lelkesen mesélt.
- Annyira
szép az angol vidék, nincs is annál csodásabb, hosszan elnyúló érintetlen erdők
és mezők, a magányosan álló várromok. Hahj , csodás. - Jack pontosan értette
miről beszél a lány, hiszen az angol táj szépsége mindig is világhírű volt és Ő
maga is rengeteg fényképet látott róla. Irigyelte a lányt, amiért annyira
gyönyörű környezetben nőhetett fel.
-A szüleim
mindig is jók voltak hozzám, sosem hiányzott az életemből semmi. Jó iskolába
jártam, gyönyörű ruhákat kaptam és mindig volt mit ennem. Sajnos akkor még nem
tudtam, hogy nem mindenki él annyira jól, mint mi. - A lány hangja egészen
elhalkult mire a mondat végére ért és a szemét is lesütötte mintha csak hibás lenne,
azért mert gyermek volt. Jack magához ölelte Indianat már amennyire a helyzet
engedte.
- Senki nem
születik tökéletesnek, nem okolhatod magadat, amiért jobb életed volt. Én sem
panaszkodhatok a gyerekkoromra, hiszen nem éheztem, nem voltam egyedül és bár
nem voltunk gazdagok csak ritkán kellett nélkülöznünk. Ha te hibás vagy akkor
én is. - A lány elmosolyodott és megpuszilta az együtt érző építészt.
- Köszönöm
Jack, te valahogy mindig jobb kedvre tudsz deríteni. Talán ezért kedvellek
ennyire. - Indiana a fiúhoz fészkelte magát és lehunyta a szemeit. Had
gondolkodjon az építész a hallottakon, arcán egy apró mosollyal aludt el a
kellemes hűvösben.
Jack még
percekig bámult volna a semmibe de Cris megfordult és rávigyorgott.
- Tudom-tudom.
Ki ne mond. Igazad volt, kedvel engem.
Sóhajtotta Jack,
de nem azért mert bánta a dolgot, éppen ellenkezőleg. Hatalmas kő esett le a
szívéről.
- Én
megmondtam.
- Jólvan-jólvan.
- Morgolódott a fiú majd kicsit szorosabbra fonta az ölelést a szundikáló lány
körül. A többiek láthatóan nem foglalkoztak a jelenettel és a beszélgetésekkel,
amiket akár halhattak is. Mintha csak mindenki tudta volna, hogy ez lesz,
Jacknek még a gondolattól is libabőrös lett a háta. Ennyire vak lenne?
Halk
recsegés hallatszott a műszerfalból mire mindenki elhallgatott. A sofőr
állítgatta egy kicsit a rádión, hogy beállíthassa a tökéletes frekvenciát.
- Anya sas
itt a sasfészek egy. Hallasz engem? Vétel. - Jack rögtön tudta, hogy ez
alighanem az első pihenő rádiósa lesz. Azért nem volt azonnal érthető az üzenet,
mert a rádió másik felén üllő katona nem tudta a pontos frekvenciát.
A sofőr
benyomta a válasz gombot.
- Itt anya
sas hallgatom. Vétel. - Kis csend következett.
- Érkezés?
Mesze jártok még?
- Nem, a
repülés gond nélkül zajlik. Öt perc és ott is leszünk.
- Értettem
anya sas. Vége. - Az üzenet végét már nem sokan hallották, mert mindenki az
ablakokra tapadt hátha elsőnek pillantja meg a pihenőt. Csak Jack emlékezett
rá, hogy ahhoz le kell kanyarodni egy mellékútra (ami idő közben be is
következett) és csak utána fogják meglátni a pihenőt.
A konvoj
kicsit lelassított miközben a busz lassan billegni és enyhén rázkódni kezdett
az egyenetlen földúton. Akár mérni is lehetett volna az időt, öt perc telt el
és megpillantották a hatalmas üzemanyag tartályt és a körülötte álló
Hammereket.
A konvoj
tovább lassult, az első kocsi előre hajtott és beállt a többi kocsi által
kialakított védelmi körbe. A katonák kiugrottak és elfoglalták a pozíciókat a
kör belső oldalán, fegyvereiket a dombokra szegezték.
A hátsó autó
hatalmasat fékezett és keresztbe fordulva állta el az utat megakadályozva ezzel
egy esetleges támadást. A katonák ugyan úgy kiugrottak és alakzatba állva
fegyvereiket előre szegezték a főút felé. Két katona az út szélénél guggolt le
a másik három az autó fedezékébe húzódott és a hatalmas géppuska is irányba
fordult.
Jól
láthatóan mindenki tudta a dolgát, a busz behajtott a körbe és pontosan a
hatalmas fémmel megerősített tartály előtt állt meg. Az ajtó kinyílt a sofőr az
első ülésen ülő katonák kíséretében egy-kettőre leszállt és megkezdte az után
töltést. Az egyik katona hátulról előre sétált és elállta az utat nehogy bárki
is leszálljon a buszról.
Jack csak
úgy kapkodta a fejét, hogy mindent megszemlélhessen. Az első dolog, amin
megakadt a szeme építészként természetesen az üzemanyag tartály volt. Nem tűnt
túlságosan biztonságosnak, annak ellenére sem, hogy fémlemezek borították, amik
alighanem minden lövedéket megfogtak volna, még mielőtt az egész állomás a
levegőbe repül.
Jack
elégedetten látta, hogy azért a katonák sem ostobák, a kör eléggé tág volt, egy
robbanás csak pár kocsit tett volna tönkre, de a katonák már annyira mesze
álltak, hogy aligha lett volna komolyabb bajuk néhány zúzódásnál.
A tartályból
lógó csövek (amikre most a busz is rá volt csatlakoztatva) fémhuzallal voltak
körbevéve és amennyire Jack meg tudta állapítani egy tank súlyát is kibírták
volna. A hadügyi építészek kreativitását tovább dicsérte az, hogy a homoknak is
fontos szerepet adtak.
Az üzemanyag
rendre kifolyt utántöltés közben elvégre nem lehetett tudni, mikor teltek meg a
tartályok, más bázisnál ezért vízzel mossák, a földet nehogy egy szikra mindent
felgyújtson. Ennél az állomásnál csak két katona volt kezében lapáttal és ahol
kifolyt az üzemanyag oda homokot lapátoltak.
A föld
mindent mohón magába ivott így a tűzgyulladásra kevés volt az esély, ha mégis
felgyullad bármi a homoknál nincs jobb oltó eszköz.
A következő dolog,
amit Jack észrevett az a rengeteg katona volt. Álmában sem gondolta volna, hogy
ennyire komolyan vesznek egy utántöltést. Legalább hatvan katona volt a konvoj
körül, hatvan fegyverrel és sok-sok jókora géppuskával.
A fiú tudta,
hogy ezek a monstrumok akár egy sereggel is gond nélkül elbánnának nem is
beszélve a katonákról. A katonák pontosan dolgoztak a sötétség ellenére is. Nem
beszéltek, mindenki tette a maga dolgát. A kis csapat tagjai kihasználva a
megállót felálltak és léptek pár lépést, tudták, hogy nem szállhatnak le, de
legalább mozoghattak egy keveset.
A pihenő
éppen annyi ideig tartott, hogy mindenki nyújtózott egy keveset (Jacktől
eltekintve aki Indiana párnája maradt) és a busz is kellemesen kiszellőzött a
nyitott ajtónak hála.
Az ajtó
bezárult, a motor halkan felduruzsolt és alig egy perc múlva újra az úton
voltak. Mindenki új erőre kapott miközben a konvoj újra felgyorsult a jobb
minőségűnek mondható főútnak hála.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése